Peter Berger, a híres szociológus azt mondja, könnyű addig biztosnak lenni saját vallásunk igazsága felől, ameddig nincsenek körülöttünk rivális vallások, világnézetek. Könnyebb hinni, ha körülötted mindenki keresztény, mint akkor, ha minden utcasarkon más hitszónok bizonygatja a maga igazságát. Könnyebb hinni, ha egyetlen világkép vesz körül, amit senki sem kérdőjelez meg, ha senki nem lóg ki a sorból, ha nincsenek elbizonytalanító tényezők. Ez a kor a nyugati kultúrában a középkor volt, úgy nagyjából. És bár tisztelem a középkor mindenféle nagyszerűségét, mégis megkérdezem: biztos, hogy minden szempontból jó volt ez? Jó volt-e az, hogy a keresztény hívők annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy szent buzgalommal keresztes háborút folytattak más vallású népek ellen? Hogy szent önelégültséggel küldték máglyára azokat, akik kilógtak a sorból? Persze, itt meg lehet kérdezni: vajon titkon, a főmuftik, főpapok, pápák szíve mélyén nem bújt-e meg az alattomos kétely, hogy hátha talán mégsem…? Ha ott volt is az a kétely, elfojtották, és a bizonyosságot előretolva a vallást használták fel uralmi vágyaik kiélésére. Jó-e hát mindig a bizonyosság hangoztatása? Aztán jó-e, ha az egész világ keresztény, és minden egyértelmű és tuti, pedig ugye Jézus azt mondta: „Az én országom nem e világból való”?

Ha ilyen szemmel nézzük, akkor nem biztos, hogy a nyugati kultúra elvilágiasodása, sőt, a pluralizmus megjelenése egyértelműen negatív fejlemény. Nem biztos, hogy az egyház fő hivatása a bizonyosságokkal körülvett, víg masírozás. Talán nem ártott az a máig tartó elbizonytalanodás, ami hozzávetőleg a felvilágosodással kezdődött el, amikor a Biblia és az egyház tekintélyét először megkérdőjelezték. Annak ellenére nem ártott, hogy nagy válságot okozott, hiszen a modern tudomány korában a keresztény bizonyosság megingott, ugyanis a szigorúan tudományos módszerekkel a keresztény hitigazságokat, sőt, a Biblia modern értelemben vett „történetiségét” sem lehetett bebizonyítani. Ez hozta létre a kereszténység máig is tomboló serdülőbetegségét, a fundamentalizmust. A szó szerinti értelmezés követelői, azok, akik úgy gondolják, teljes egyértelműséggel leszögezhető, hogy „mit mond a Biblia”, akik a keresztény tanításokat a természettudomány objektivitásával akarják felruházni, ugyanúgy a modern racionalizmus áldozatai, mint azok, akik a természettudományra hivatkozva a kereszténységet elvetik. Egyik típus sem képes elviselni a bizonytalanságot.

Pedig ma, a posztmodern érában a bizonytalanság korát éljük. Pszichológiailag közelítve: most kellene a kereszténységnek felnőtté válnia. Egy felnőtt, érett embernek el kellene viselnie az érzelmi és a kognitív bizonytalanságot. El kell tudnia viselnie, hogy mivel véges ember, száz százalékos bizonyossága sohasem lesz az Isten dolgai felől. Sajnos a legtöbb ember mindenestől megreked a pszichológiai gyermek- illetve serdülőkorban. Még sokkal kisebb horderejű bizonytalanságot sem képes elviselni. Minden kérdésben egyértelmű, fekete-fehér válaszra van szüksége, kezdve attól, hogy a permetezés árt-e vagy használ az almafának, egészen addig, hogy a politikában ki a megváltó és ki a sátán. Pedig tökéletes bizonyosság, mint az utóbbi hetven évben rájöttek, még a természettudományban sincsen. Ott is hitbéli alapon kell sok mindent elfogadni, hogy egyáltalán a tudományos kutatás megkezdődhessen, a tökéletes objektivitás pedig az emberi tényező miatt lehetetlen (sokan rámutattak minderre, például Polányi Mihály vagy Thomas Kuhn).

Nem lehet kikerülni, még ha némelyeknek irritálóan hangzik is: a felnőtt keresztény, aki érzékenyen él a saját korában, vállalja a bizonytalanság, a kétely feszültségét. A kétely úgyis mindenkiben ott él, minek is tagadni? A megingathatatlan dogmák betonbiztos elemeiből semmi más nem épül, csakis Bábel-torony. A vallási igazságait harsogva hirdető, kételymentes vallásosság nem más, mint bálványimádás: saját dogmaépületem, Isten-ismeretem istenítése. Elfeledkezés arról a nyilvánvaló tényről, hogy véges ember vagyok és csak tükör által homályosan látok. Ha alázatosan vállalom bizonytalanságomat, félelmeimet, az megóvhat az inkvizítori lelkülettől. Más haszna is van. Aki biztos a dolgában, minek is beszélgessen Istennel? Ha ő már mindent tud, mi szükség az Úr válaszaira? Aki kételkedik, bizonytalankodik, az rendszeresen Istenhez fogja vinni kérdéseit, félelmeit, bizonytalanságát. Hisz az igazság az Ő igazsága, nem az enyém. A korai szerzetesek, a sivatagi atyák, akik Isten pőre jelenlétével küzdöttek egész életükben, még tudták ezt. Íme, befejezésül egy történet A szent öregek könyvé-ből (Jel kiadó, 2010, 32. oldal, fordította Baán István):

Egyszer öregek jöttek Antal abbához, amikor József abba is vele volt. Az öreg próbára akarta őket tenni. Idézett egy szentírási verset, és kérdezni kezdte őket, kezdve a legfiatalabbikon, hogy mit jelent. És mindegyik megmagyarázta, amennyire tőle tellett. Az öreg azonban mindegyiknek ezt mondta: „Még nem találtad el.” Végül azt mondta József abbának: „Véleményed szerint mit jelent ez a mondat?” Az így válaszolt: „Nem tudom.” Erre így szólt Antal abba: „Nos, József abba találta meg a megoldást, amikor azt mondta: „Nem tudom.”

Oltalom kérése bizonyosság ellen

Uram, kérlek, óvj meg engem a bizonyosságtól!
Uram, óvj meg attól, hogy azt hazudjam, biztonságban érzem magam, holott valójában állandóan félek!
Uram, óvj meg engem a bizonyosságtól, nehogy elbizakodjam, és ráerőltessem másokra, amit biztosnak vélek.
Uram, ne engedd, hogy biztosan tudjam, amit Rólad tudni kell, nehogy felfuvalkodjak és azt higgyem, jobban ismerlek, mint a bizonytalanok.
Uram, segíts, hogy ne legyek soha biztos abban, hogy van élet a halál után, nehogy jobban szeressem azt a másik életet, mint ezt a mostanit.
Uram, nehogy valaha biztos legyek abban, hogy üdvözülök, mert akkor azt fogom hinni, hogy nálam van a biztos recept.
Uram, adj bátorságot beismerni, „nem tudom", hogy soha ne szűnjelek meg Téged kérdezgetni.