Emlékszem, mind óvodában, mind kisiskolás korunkban kaptunk olyan feladatot, hogy le kellett rajzolnunk az általunk elképzelt távoli jövőt. Sok elkészült művön helyet kaptak űrhajók, idegen lények, távoli bolygók, vagy csak szimplán egy agyontechnicizált világ lenyomatai, már amennyire ezt egy néhány éves gyermek fantáziája lehetővé tette; így láttuk akkor, jó húsz éve a még mindig távoli jövőt. Azóta a telefonjaink lassan okosabbak lettek nálunk, a Curiosity a Marsot járja, a csúcskategóriás autók pedig szinte helyettünk követik az útkanyarulatok íveit, így akár még azt is mondhatnánk: könnyen lehet, hogy egyszer valóra válnak a két évtizeddel ezelőtti gyermekálmok. 

De mi van akkor, ha nem a technikai fejlődés és nem is a busás földi javak szemüvegén keresztül tekintünk a jövőre? Vegyük például a népességet, illetve annak összetételét! Statisztikai adatok bizonyítják, hogy az állatorvosi lónak tekinthető Németországban milyen nagy mértékben növekszik a Törökországból bevándorolt és letelepedett emberek száma, míg a németajkú népesség egyre csak fogy. Egyesek szerint ha továbbra is tartja magát az a tendencia, hogy míg a német családok egyáltalán nem, vagy csak nagyon későn és nagyon kevés gyermeket vállalnak, a törökök pedig famíliánként 4-5 vagy akár több utódot nemzenek, akkor néhány évtized múlva csak nagy adag iróniával nevezhetjük majd ezt a hazánktól nem is olyan távol eső földet Németországnak. 

Hogy ez nem pusztán az emberek bőrének színét és az ott lakó többség történelmi hátterét változtatja meg, az talán mindenki számára egyértelmű. A szokások, a kultúra és nem utolsósorban a vallás mind-mind olyan területek, amelyek feltehetően gyökeres változáson esnek át, amint megfordul a többség-kisebbség aránya egy országban. Nem kell ahhoz se rasszistának, se másfajta szélsőséges nézeteket valló embernek lenni, hogy valaki belássa a szikár számadatok és a jelenleg fennálló tendenciák közötti összefüggést. Értékítélet és további fejtegetés helyett azonban – szokásomhoz híven – ismét a filmek felé terelem a szót, és megpróbálom bemutatni, hogyan lehet egy ekkora fajsúlyú témát felettébb szórakoztató módon ábrázolni a hetedik művészet eszköztárával. 

Noha meglehet, hogy művészeti alkotásnak csak barokkos túlzással nevezhetjük Mike Judge Idiocracy című filmjét –filmnyelvileg meglehetősen gyenge produktumról lévén szó –, ám az biztos, hogy a Beavis és Butt-Head című, botrányoktól sem mentes tévésorozatot is jegyző úriembernek remek érzéke van a társadalmi kérdéseket érintő gyenge pontok kitapintására. A nyögvenyelős magyar címfordításban Hülyék paradicsomára keresztelt film története 2505-be repíti el a nézőket, amikorra roppant érdekes módon alakult át a világ társadalma: mindenki – bocsánat, nincs rá jobb szó – tökhülye lett. A science fiction irodalom által gyakran felvázolt verziónak (ti. hogy a tudomány és az ész diadala jelenti a jövőt) tehát épp az ellentéte valósul meg Judge utópiájában, aminek oka az a napjainkban is dívó jelenség, hogy az értelmiségi réteg sokkal kevesebb gyereket vállal, mint az iskolázatlanabb csoportok. 

Természetesen az ember sokkal több annál, amit megtanul, ilyen módon pedig egyáltalán nem szabad lenéznünk alacsonyabb intelligenciahányadossal rendelkező embertársainkat sem, és ugyanezért muszáj némi toleranciával közelítenünk ehhez a filmhez. Amit ugyanis az Idiocracy-ban láthatunk, az egyértelműen általánosítás, emberek egy tulajdonság vagy jellemző alapján történő sztereotip megítélése, ám minden bizonnyal épp emiatt tudja ez az alkotás fergeteges vígjátékká kinőni magát. A történet szerint 2005-ben egy katonai kísérlet részeként hibernálnak egy teljesen átlagos képességekkel rendelkező nőt (Maya Rudolph) és egy hasonló kaliberű férfit (Luke Wilson), hogy aztán egy év múlva felébresszék őket, és a vizsgált adatok alapján továbbfejleszthessék ezt a jövőbemutató technológiát. A számításokba azonban hiba csúszik, a kísérletet lefújják, a két szerencsétlent pedig ezzel mintegy ötszáz évnyi, egyáltalán nem szándékos fagyrabságra ítélik. 

Amikor 2505-ben Rita és Joe felébred, az utcákat szemét borítja, az emberek csupán „a börtönzsargon, a háztartásbeli feleségek belvárosi szlengje és a különböző nyögdécselések elegyén” tudják kifejezni szegényes gondolataikat, az USA elnöke pedig egy „ötszörös birkózó-világbajnok és pornó-szupersztár”, aki a többiekéhez képest „hatalmas” intelligenciájával, de sokkal inkább ordítozásaival és fegyvereivel igyekszik irányítani a pusztán ösztön-kielégítési vágyakra redukált országot. Talán mondanom sem kell, hogy két, átlagos képességekkel és szemernyit sem kimagasló IQ-eredménnyel rendelkező főhősünkre szinte azonnal felfigyel az ország vezetősége, és olyan zsenikként tekintenek rájuk, akik képesek lesznek megakadályozni a gazdaság további hanyatlását, valamint megfejteni, hogy miért nem nő semmi hosszú évek óta az egykor még zöldellő termőföldeken. 

Bár a film nem teljesen mentes az alpári poénoktól, túlzás lenne azt állítani, hogy egyértelműen azokra van kihegyezve. A forgatókönyvet is jegyző Mike Judge sokkal inkább a dolog szürreális mivoltát emelte ki, logikusan felvezetve és remek érzékkel végigvezényelve azt szűk másfél órás alkotásán, melyen így azok is remekül szórakozhatnak, akik úgy gondolják, manapság már aligha lehet nevetni a tucatszámra és egy kaptafára készülő vígjátékokon. Határozottan állíthatom, hogy az Idiocracy nem hagyja mozdulatlanul a nevetőizmokat! Azért pedig erőteljesen fohászkodom, hogy ez ötszáz év múlva is így legyen…