Lester Burnham előtt lepereg életének minden fontos momentuma halála pillanatában. „Azt hiszem, igen dühös lehetnék amiatt, ami velem történt, de nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet, és túl sok. A szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne ragaszkodjak hozzájuk görcsösen. Aztán esőként rám hullik az egész, és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért.” Az Amerikai szépségben bemutatott története és fojtogató utolsó gondolata példázatszerűségével nyitja föl szememet.

Az ok egyszerűen annyi, hogy sok esetben igen nehéz elengedni bármilyen sérelmet – vagy az elégedetlenséget úgy általában – és hálásnak lenni mindenért. És igen, ami ugyancsak fontos, nehéz elengedni az áldásokat, az egzisztenciális, testi és lelki csúcsélményeket is. Pedig csak így működik, csak így marad meg az egyensúly. Szabadnak kell lenni a fentektől és a lentektől is, egyedül így tudjuk értékelni mindkettőt. Pont ez az, amit Lester megtanult története során – és bár későn eszmélt rá arra, hogy túlzottan elmerült nyomorúságában, majd túlságosan beleélte magát szabadosságába, mégis az egész világát és világlátását helyreállította.

Rólunk is szól kicsit ez a film. Arról, hogy nem tudjuk legyőzni bizonytalanságunkat, és kerülőutakra tévedünk. Pedig biztosak lehetnénk a gondoskodásban, hisz annyiszor tapasztaltuk. Mégis hátat fordítunk, más irányt veszünk. Folyamatos, kollektív amnézia. Emlékezni, emlékeztetni kell. Ez a jelentősége a film egyik kulcsjelenetének, ami a szél által táncoltatott zacskót mutató videóra épül. Ricky mutatja Jane-nek mint az egyiket a megörökített „szépségek” közül. Itt hangzik el a végén is visszatérő „Oly sok szépség van…” kezdetű mondat. Ám éppen előtte mondja a következőket: „Ekkor jöttem rá, hogy ott van ez a teljes élet a dolgok mögött. És ez a hihetetlenül jótékony erő azt akarja, hogy tudjam: nincs okom félni soha.  Tudom, a videó silány másolat, de segít emlékeznem. Emlékeznem kell.”

Aki fél, annak nincs lehetősége – mondta egyszer egy tanárom az egyetemen. A félelem elveszi a teret a szabadságban élt élettől. Amíg nem tudunk szabadulni, amíg nem úgy tekintünk a törvényre, mint meghívásra, amíg Krisztus is csak szigorú törvényalkotó számunkra, addig nem lehet bizonyosságunk a gondoskodó szeretetről.