A haj a lélek tükre. Vagy nem? A szólás szerint nem a haj, hanem a szem tükrözi vissza leginkább lelkivilágunkat. A pillanatnyi, jobban mondva az adott időszak lelkiállapotáról azonban a hajunk tájékoztat leginkább. Míg a szemünk színét csak kontaktlencsével tudjuk megváltoztatni, amire azért kevesen vállalkoznak, addig a hajunkat már a világ kezdete óta képesek voltunk alakítani. A hajfestékek feltalálásával pedig az önmagunkról szóló információ átadásának ez a fajta módja még inkább kiteljesedett.

Az antropológiai kutatók már a 19. század végén felhívták a figyelmet arra, hogy a haj, illetve a bőr pigmentációja feltételez bizonyos karaktervonásokat. Ma már sztereotípiaszámba megy, hogy a délszaki népek kreolbőrű, sötét hajú fiai és lányai jóval lobbanékonyabbak, temperamentumosabbak, vidámabbak és hangosabbak, mint a hideg és megfontolt északi szőkék, akik precízek, pontosak és kimértek.

De vajon mi van a választott hajszínünkkel? Miről árulkodik, ha szőkére, vörösre, netán feketére festjük a hajunkat?

Az Amerikai Pszichológusok Egyesülete az ezredforduló környékén hozta nyilvánosságra azoknak a viselkedéskutatásoknak az eredményét, amelyek a választott hajszín és a személyiség (változásai) közötti összefüggést vizsgálták. Talán nem meglepő, hogy választott hajszínünkkel a környezetünknek szeretnénk üzenni, s ezt az üzenetet befolyásolják a már fentebb említett sztereotípiák, amelyeket azonban nagyban befolyásol a személyes és össztársadalmi tapasztalat, illetve a média is.

A hideg szőke típusa Greta Garbo és Marlene Dietrich hatására körülbelül a második világháború végéig élt igazán a köztudatban. A skandináv, megközelíthetetlen szőkeséget az ötvenes-hatvanas években felváltotta a „buta szőke” sztereotípiája Marilyn Monroe és Brigitte Bardot hatására, akik nem mellesleg mindketten festették a hajukat. A szőke (főleg a kócos, göndör szőke haj) a szemlélőben ugyanis a kisgyermekkori szőkeséget idézi, s ezért felébreszti a férfiakban a gondoskodási vágyat, a védelmező erőt. Talán éppen ezért állítják azt a pszichológusok, hogy a szőkék közel sem olyan ostobák, mint azt első ránézésre gondoljuk róluk. Az amerikai kutatók vizsgálatai azt bizonyították, hogy a szőke nők egy cseppet sem kevésbé intelligensek, mint barna vagy vörös társaik, a memóriájuk pedig sok esetben jobb, mint társaiké. A szőkék tehát a megtévesztés mesterei lehetnek, mert amíg kívülről kisgyermeki jegyeket hordoznak, addig belül egy öntudatos, felnőtt nő feszül. A szőkékben valójában nagyon sokszor egy racionális barna lakik, aki előre megfontolt szándékból, céljainak elérése érdekében festette a haját szőkére.

A mi égövünkön leggyakoribb a barna pigmentáció, így nem csoda, hogy a Nobel-díjasok között sokan vannak barna hajúak. De miért mutatott több mint kétszeres gyakoriságot a barnaság a Nobel-díjasok között, mint az az európai népességben általános? A francia Léo Jammes szociológus a negyvenes években végezett vizsgálatot a különböző etnikai csoportok körében a tehetséget, képességeket vizsgálva. Arra a következtetésre jutott, hogy a barnák megbízhatóak, kitartóak, logikusan és racionálisan gondolkodnak. A hajszín ugyanis – nem csak a barnák esetében – visszahat a saját viselkedésünkre. Mivel mindennap többször szembesülünk önmagunkkal, amikor tükörbe nézünk, így a hajunk színe a saját magunkról kialakított képet is befolyásolja. Mivel a barna a legtermészetesebbnek tartott hajszín Európában és Észak-Amerikában, ezért önmagunknak és a külső szemlélőnek is arról üzen, hogy viselője egyszerű, természetes, stabil személyiség. Míg például a vörös hajszínt a lobbanékonysággal és a túlérzékenységgel hozzuk összefüggésbe.

Egy vörös nő mindig izgalmasabb, érdekesebb, mint egy szőke vagy egy barna, s ennek megint csak vannak mind genetikai, mind viselkedés-lélektani magyarázatai. A vörös haj egy génmutáció eredménye, s ez a gén recesszíven öröklődik, ami azt jelenti, hogy akár generációkon keresztül is lappanghat a család génállományában, míg aztán teljesen váratlanul megszületik egy vörös hajú gyermek. Keresztény kultúránkban ráadásul a vörös inkább a bűn, az ördög színévé vált – holott a vér bibliai értelemben is élethordozó elem –, így a vörös nőt sokszor olyan tulajdonságokkal is automatikusan felruházzák a férfiak, amelyeket esetleg csak bűnös fantáziajátékaikban engednek meg maguknak. Nem véletlen tehát, hogy a vöröset kihívónak és feltűnőnek tartjuk, míg a feketéről igen szélsőségesek a vélemények.

Egyrészt benne él a társadalomban a mediterrán népekhez kapcsolódó „olaszos” sztereotípia, másrészt a feketéket gyakran melankolikusnak, töprengőnek tartjuk, akik viszont komoly belső értékekkel rendelkezhetnek. Az amerikai kutatók szerint ez azért alakulhatott ki, mert a feketével keretezett arc jóval kontúrosabb, s azt az üzenetet hordozza, hogy viselője szereti magát szeparálni a külvilágtól. A fekete ráadásul kultúránkban a gyász, a halál színe, éppen ezért társítjuk hozzá a melankóliát, a sötét gondolatokat. A festett fekete haj esetében ezt a hatást növeli a bőr kontrasztja, hiszen egy eredetileg világosabb hajú hölgy fekete hajjal még sápadtabbnak tűnik, mint valójában.

A hajszínen kívül természetesen a frizura hossza és stílusa is üzen a karakteréről, s bizony egy jól megválasztott hajkorona könnyen csapdába csalhatja a vétlen szemlélőt, mert egészen más személyiségről árulkodhat, mint amilyen a viselője valójában. Talán ez a keserű tapasztalat szól Péter szájából, amikor arra figyelmezteti az asszonyokat, hogy ne a haj fonogatása legyen a legfontosabb, hanem a hit belső emberének megerősítése, mert valójában ez teszi vonzóvá a nőt a férfi előtt. Nehogy úgy járjunk, mint az amerikai szőke nők, akik bizonyítottan jóval többször válnak el, mint barna vagy vörös társaik.

Miklya Luzsányi Mónika