Hit: tudás és valami más elegye. A káté bizalomnak mondja, én talán érzékenységnek fogalmaznám a szakrális felé, nyitottságnak, hatodik érzéknek. De vajon milyen arányú elegye? Mennyiben ismeret és mennyiben spontán ráérzés? Lehet-e akármelyik a másik nélkül teljes?

A Közös(s)Ég Magazin olvasói hozzászokhattak, hogy általában a teológus illetve a lelkész szerepéből hallunk nyilatkozatokat ezzel a témával kapcsolatban.
Most egy laikus véleményét kínáljuk vitára, Szabó Magda Ajtó című regénye apropóján.  

Szabó Magda Az ajtó című regénye az egyik legjobb magyar alkotás, amit valaha olvastam. Érettségi óta kétévente újraolvasom, és minden egyes alkalommal valami egészen új tárul fel előttem, mintha azelőtt soha nem olvastam volna a könyvet. Ezúttal Emerenc személye fogott meg különösképpen. Persze mindig különleges volt ez a monumentális házmester, aki a saját szabályai szerint élt, megérezte a halált, különös módokon fejezte ki a szeretetét, semmit nem fogadott el másoktól és a templomba soha nem tette be a lábát. Egyetlen élménye - nem az Istennel, hanem az egyházzal - örökre bezárta szívét a vallás minden megnyilvánulása felé. Mégis, a regényt olvasva Szabó Magda nyomán megelevenedik egy valóban krisztusi életforma Emerenc tettei nyomán. Mindig mindenkinek kész segíteni, ezért cserébe nem vár, nem fogad el semmit. Hazugság nem hagyja el a száját és irgalommal vonja magához a nála gyengébbeket (Adél, Sutu és Polett hármasát), kiteszi magát a szeretet kockázatának, annak, hogy elárulják (ami meg is történik végül). 

Emerenc istenképe sokkal közelebb van Jézushoz, mint a templomba járóké. Temetésén a lelkész nem akar prédikálni, hiszen sosem látta istentiszteleten. Végül mégis beadja a derekát, elfogadva Emerenc sajátos istentiszteletét.

 Elgondolkodtatott a történet, vajon mellettem is vannak-e Emerencek? Sorban jutottak eszembe az emberek... 

Először két székely leányra gondoltam, együtt dolgoztam mindkettőjükkel. Szilárd racionalitásra épül mindkettejük élete, helye van az Istennek „a magam módján”. Egyiküknél nyáron voltam vendégségben. Hihetetlenül kedvesen fogadott az egész család, bőséges lakomákban, örökre megmaradó élményekben volt részem. Akkor láttak először, és úgy láttak vendégül, hogy családtagnak éreztem magam. Az édesanya egyik mondata azóta is a fülemben cseng: „Megkérdeztek, kivel intéztem el, hogy a lányom jó iskolába került annak idején. Megmondtam, hogy én a csíksomlyói Szűzanyával intéztem egyedül, hozzá jártam imádkozni.” Református vagyok, református gyökerekkel, soha nem imádkoztam Máriához. De ezt hallva kirázott a hideg. Micsoda naiv, mégis mély hit ez, ami a legsötétebb időben is csak felfelé fordul segítségért... 

Sokan vannak Emerencek... akiket a képmutató „jó keresztény” felhúzott orrom miatt nehezen veszek észre, mert mélyen lehajolnak felemelni valakit, aki elesett. Nem kérnek adományt a perselypénzből, nem ülnek főhelyen a templomban, nincs egyháztagságuk, sőt, néha keserűen nyilatkoznak a hívőkről. Mégis... előbb nyújtanak segítő kezet és adnak abból, amijük van, mint azt én feltételezném. 

Hol állok megint? Az előítéleteim és beszűkült látóköröm fogságában. Azt hiszem, tudom, mi megy végbe a másik emberben, miért teszi ezt vagy azt. Azt hiszem, tudom, miért nem olyan jó, mint én. Saját magam tetteit sem tudom mindig megindokolni, hogyan tudnám akkor a másikét? 

A vámszedő és a farizeus példázata emlékeztet arra, hogy Isten szemében az őszinte, megtört szív sokkal többet ér, mint a „szabályos keresztény élet”. És arra, hogy még a legjobb szemüveggel is csak tükör által láthatok ezen a földön...