Csendben ülök. Fejem felett a nap utolsó erőfeszítéseivel próbálja távol tartani a rettentő gyorsan közeledő őszt. Távolról hallani az elsuhanó autók zaját. Gyorsan mennek és nem állnak meg egy pillanatra sem. Nem látom őket, de jellegzetes hangjukat nem lehet összetéveszteni semmivel. Madarak köröznek céltalanul, mégis valami rendszer mentén a felhőkkel díszített kék égen. A fű még zöld körülöttem, de a fákról már hullik a levél, ami színesíti a pázsitot. Kellemes szellő suhan át a téren. Egyedül vagyok. Csak a gondolataim és én.

Azért jöttem ide, hogy összeszedjem magam, hisz támad az „élet”. Muszáj valamit kezdenem a jelenlegi káosszal, ami a nagyvilágból apró szálakon keresztül szivárog az életembe. Nem hagynak nyugodni és a lehető legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban ütik fel a fejüket: munkahely, család, iskola, pénz; megélhetés, számlák, kérések, feladatok; megfelelés, elvárások, önérvényesítés. Ilyen és ehhez hasonló megoldásra váró probléma sorakozik az ajtóban. Persze egyszerre akar mind bejönni, hogy szétziláljanak mindent a lassan és fáradságos munkával kialakított lelki nyugalmamban. Mit tegyek? Mit tehetek? Mik a lehetőségeim? Mire vagyok képes ellenük?

Itt élek a földön. Megszülettem. Rengeteg furcsa, nehéz és szép dolog történt velem. Gyerekként a sok-sok inger, amire az akkori képességeimhez mérten igyekeztem reagálni, kamaszként a társaim befolyásolása majd fiatal felnőttként a nehezebb problémák gördültek elém. Küszködtem a sulival, a tanárokkal, a társaimmal, a szüleimmel. Legbelül harcoltam, bár nem tudom, ki vagy mi ellen, de harcoltam. Kívülről minden rendben volt, de belül tomboltam, ráadásul lázadozó lelkem nem nyugodott meg az idő múlásával sem. Sulik és az alattuk folytatott sport után jött a munka. Nagyobb kihívások, nagyobb terhek, hatalmasnak tűnő felelősség, amit nem bírt el sem a lelkem, sem a testem. Kicsúszott az irányítás a kezemből és bő tíz évig nem is került vissza.

De a rengeteg megaláztatás, tortúra, viszontagság ellenére mégis élek. Tisztán és boldogan. Megtanultam irányítani az életem, aminek számomra az önismeret az alapja.

Tudom, hogy mire vagyok képes. Tudom, hogy mit miért csinálok. Tudom, hogy mik a jó és rossz tulajdonságaim. Tudom, hogy konfliktuskerülő vagyok, de azt is, hogy hatalmas a szívem. Tudom, hogy értékes ember vagyok. Tudom, hogy milyen a külsőm. Tudom, hogy miket gondolok, és tudom azt is, hogy mikor hazudok magamnak. Tudom, hogy van önismeretem és tudom, hogy mikor használom és mikor nem. Tudom, mire van szükségem és azt is, hogy mire nem. Tudom, hogy szeretnek és tudom, hogy szeretetre méltó vagyok. Azt is tudom, hogy Isten szeret, sőt tudom azt is, hogy terve van velem, és hogy semmi sincs véletlenül. Tudom, hogy nem engedhetem be egyszerre az ajtóban toporzékoló problémákat az életembe, és tudom, hogy néha ki kell ülnöm egyedül egy elhagyatott rétre meditálni, hogy rendszerezzem, helyére rakjam és erősítsem azt a sok dolgot, amit tudok.