A nyughatatlan című filmben van egy jelenet, melyben Johnny Cash, Jerry Lee Lewis és June Carter egy autóban utazva tartanak következő fellépésük színhelyére, és az útról, valamint a zenéről beszélgetnek. A „Gyilkos” zongorista egyszer csak rövid filozofálgatásba kezd arról, hogy mindannyian a pokolra fognak kerülni a dalaik miatt, csakúgy, mint az őket hallgató emberek. Az elhangzottak fogadtatása vegyes, ám a rövid eszmefuttatás remekül készíti elő a következő jelenetet, melyben Johnny Cash először nyúl kábítószerhez, hogy aztán félig-meddig önkívületi állapotban kápráztassa el közönségét.

De ne szaladjunk ennyire előre! Ha valaki nem ismerné a countryzene koronázatlan királyát, Johnny Cash-t, akkor is szinte biztos, hogy hallott már tőle legalább egy számot, hiszen bizonyos rádiók előszeretettel veszik elő időről időre Hurt című dalát vagy annak valamelyik feldolgozását. A nyughatatlan (eredeti címén a rajongókat jobban megszólító Walk the Line) az ő életének rövid történetét meséli el amolyan hollywoodi „életrajzi drámaként”, mely – tudjuk – sok esetben jelenti a hitelesség feláldozását a szenzációhajhászás oltárán. Ennek ellenére tökéletesen alkalmas a film arra, hogy bemutassa, milyen fény- és árnyoldala van annak, ha valaki ismert sztárrá növi ki magát. 

A film az eredetileg J. R. Cash-ként anyakönyvezett kisfiú történetével indul, aki gyerekkorában súlyos traumán esik át: bátyja egy szerencsétlen balesetben életét veszti, ami hatalmas sokként éri az akkor még csak 12 éves gyereket. Hat évvel később bevonul a seregbe, melynek következtében négy évet tölt Németországban az amerikai légierő katonájaként. Fontos állomás ez az életében, hiszen ebben az időszakban írja meg a később első slágerévé váló Folsom Prison Blues című számot. Innentől szinte mesébe illő a történet: az eredetileg gospel dalokat éneklő Cash-t végül saját szerzeményei teszik ismertté, a rádiók toplistáin jobbnál jobb helyezéseket ér el, turnéi pedig egymást érik. 

Aztán nem sokkal később jöttek a fentebb már említett drogok, az egyre masszívabb alkoholizálás, valamint a rajongólányokkal eltöltött egyéjszakás kalandok egész sora. Őszintén szólva annyira nem csoda ez egy olyan korszakban, amelyről sokat elárul a Jefferson Airplane énekesnőjének, Grace Slicknek már-már szállóigévé vált mondata: „Ha emlékszel a hatvanas évekre, akkor biztos, hogy nem élted meg azokat.” Az akkoriban terjengő drogkultusz, az ismertséggel, hírnévvel járó trendek tehát Johnnyt sem kerülték el, aminek elsősorban családja látta kárát: 1966-ban felesége elvált tőle, és magával vitte négy közös gyermeküket is.

Mindezzel együtt is azt lehet azonban mondani, hogy Johnny Cash (akit a filmben az élete egyik legnagyobb alakítását nyújtó Joaquin Phoenix formál meg) az önpusztító sztárok szerencsésebbjei közé tartozik. Sikerült leszoknia a drogokról, és a szerelem is újra rátalált June Carter személyében, akivel már hosszú idő óta, 1968-as esküvőjük után pedig még hosszabb ideig (egészen a nő 2003-ban bekövetkezett haláláig) turnéztak együtt. Az ekkorra már világszinten elismert sztárnak számító férfi dalaiban innentől felerősödtek a tulajdonképpen soha el nem hagyott gospeldallamok, és valamelyest háttérbe szorult a korábban kialakított lázadó image. 

Persze közel sem teljesen, hiszen ez utóbbinak köszönhetően tudta hitelesen képviselni háborúellenes nézeteit és tudott rávilágítani égető társadalmi problémákra, amit már-már missziójának tekintett. A film azonban minderről már hallgat, hiszen ott a ’68-as leánykérés után már csak néhány feliratból értesülhetünk hőseink életének későbbi alakulásáról. Ennek ellenére az idősebb kori szerzemények épp olyan szervesen hozzátartoznak a zenész életművéhez, mint korai világslágerei. A sors furcsa fintora, hogy a fentebb említett Hurt című szám – amely lényegében Johnny búcsúimájává, ha tetszik, „sírfeliratává” vált – valójában nem is Cash szerzeménye, hanem egy Nine Inch Nails-dal feldolgozása.

Így vagy úgy, ez a hitvallásként felfogható alkotás megrendítő visszaemlékezéssé vált egy sztárra, aki egész pályafutását építő és nem romboló lázadóként élte le. Mi sem jellemzi jobban Johnny Cash személyiségét, mint az a koncertsorozat, amelynek során börtönökben lépett fel, ebben ugyanis a lázadás és a karitatív jelleg egyaránt érvényesülni tudott. A drogos, életbomlasztó, „pokolba tartó” életmód (vagyis az árnyoldal) hátrahagyása után tehát egy karriert tudatosabban építő, jólétben leélt és végül megtért élet következett, mely Johnnynak biztos egzisztenciát és elismertséget, közönségének pedig számos bölcs gondolatot és fergeteges bulikat jelentett – azt hiszem, erre mondják angolul, hogy win-win situation.