Önmagad beutazása: a mindenség beutazása – írja Weöres Sándor. Évtizedeken át keressük, kutatjuk azt, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk és hol a helyünk a világban. Milyen pszichológiai háttere van az önmegismerésnek? Mely tényezők játszanak meghatározó szerepet énképünk kialakításában? Egyáltalán, mennyire hiteles a saját magunkról alkotott kép? Balogh Beáta pszichológus segítségével járjuk körül a témát.

Ki vagyok én?

Az ember alapvető tulajdonsága a kíváncsiság. Már gyermekkori viselkedésünk az ismeretlen világ felfedezésére irányul, közvetlenül megtapasztaljuk környezetünket anélkül, hogy tudatában lennénk, miért is tesszük mindezt. Érdeklődésünk a kamaszkorban teljesedik ki igazán, ekkor fogalmazódik meg bennünk először a kérdés: ki vagyok én? – Az önismeret lelki folyamat, melynek során megismerjük tulajdonságainkat, képességeinket, szándékainkat, érzelmeinket, gondolatainkat és mindezek együttes működését. A személyiségünkkel kapcsolatos tudás gyarapítása, amellyel elősegítjük az emberi kapcsolatokban való eligazodásunkat, a kommunikációnkat és a beilleszkedésünket – meséli Balogh Beáta.

Ismerd meg önmagad!

Az önmagunk megismerésére irányuló vágy korántsem új keletű. Az ókor egyik legkedveltebb és legismertebb kultuszhelyén, a Delphoi jósdában nemcsak stratégiai kérdésekről kérték Zeusz lányának, Püthiának a véleményét, hanem az egyszerű emberek is gyakran fordultak személyes problémáikkal, erkölcsi- és magatartásbeli kérdésekkel az istennőhöz. A szentély homlokzatán ez állt: „Ismerd meg magadat!” Évszázadokon keresztül költők, írók ezrei foglalkoztak azzal, hogy megtalálják – egy görög bölcs szavaival élve – azt a szilárd pontot, amelynek sarkaiból kifordíthatják az egész világot. „…Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás…” – írta Márai Sándor, de a kiemelkedő irodalomtudós, Weöres Sándor is hasonlóan vélekedett.

Hiányoznak a példaképek

Személyiségünk belső oldala az identitás, azaz ahogyan mi látjuk saját magunkat. – Az önismeret alapja, hogy mit gondolunk testi jellemzőinkről, erkölcsi- és személyiségi tulajdonságaink összességéről. Rendelkezünk családi énképpel, azaz ahogyan a hozzátartozóink értékelése alapján látjuk magunkat, továbbá szociális énképpel, mely a szűkebb-tágabb környezetünk visszajelzésein alapul – mondja. Zárójelben megjegyzi, hogy szerinte a mai fiatalok nagyon komoly gondokkal küzdenek a morális énkép kialakítását tekintve. „Nincsenek példaképeik, ami főként a társadalmi változásokkal-folyamatokkal magyarázható. Ebben szerepet játszik az is, hogy a családkép a 21. századra átalakult. A szülők látástól vakulásig dolgoznak, ami a gyerekkel való kapcsolat rovására megy, időben és minőségben egyaránt. A megélhetési gondokból adódó feszültség és az odafigyelés hiánya olyan méreteket ölt, hogy kialakul egy értéktelen közeg, amelyben nehéz tanulásra, munkára, szorgalomra nevelni a gyerekeket.”

Elfogadás és hárítás

Az önismeret váza tehát az említett összetevőkből a fiatal felnőttkorra alakul ki. Gyermekkori élmények, élettapasztalatok, neveltetés, szocializáció, családi háttér, genetikai adottságok, esetleges traumák, történeti előzmények mind-mind meghatározzák a mozaik egyes darabjait. A történeti előzmények hatására pozitív vagy negatív előjelű énkép születik. – Pozitív énkép szeretetteljes, konfliktusmentes család és környezet, kiegyensúlyozott életviszonyok hatására jön létre. Az ilyen típusú egyén személyiségjegyeiben az elkerülő viszonyulás van döntő többségben, tehát megpróbálja a konfliktusokat feldolgozni, és a bejövő információkat a valóságtartalmuknak megfelelően kezelni. Kevésbé érzékeny a külvilág visszajelzéseire, meg tudja határozni magát a világban, nincs szüksége arra, hogy ezt mások tegyék meg. Ezzel ellentétben ott, ahol a családban feszült a légkör és a negatívumok kerülnek a felszínre, állandó védekezés- és támadáskész állapot alakul ki. Az illető rendszerint saját negatív tulajdonságait hangsúlyozza, a világot fenyegetőnek érzi, érzékeny a külső visszajelzésekre, amelyek gyakran elbizonytalanítják.

Ne zavarj a valósággal!

Vajon mennyire vagyunk képesek alkalmazkodni a külvilág visszajelzéseihez? Ha túlságosan merev a saját magunkról alkotott kép – folytatja a rögtönzött pszichológia órát Balogh Beáta –, akkor a kívülről jövő információkat nem vagyunk hajlandóak figyelembe venni. Ebben az esetben gyakran működnek elhárító manőverek, csak azért, hogy ne kelljen szembesülnünk a realitással. Ez a „ne zavarjatok a valósággal” effektus. Olykor arra is hajlamosak vagyunk, hogy csak és kizárólag olyan emberek társaságát fogadjuk el, akik alátámasztják a magunkról kialakított képet. Ezzel ellentétben a befogadó énképű egyének elfogadják és feldolgozzák a visszajelzéseket, az ellentmondó információkkal együtt. A külső visszajelzések igazságtartalmát állandó vizsgálat alá vetik, és ha szükséges, képesek változtatni a viselkedésükön.

Mások szemében

Személyiségünk külső oldala az, ahogyan mások látnak minket. A saját magunkról alkotott képet megpróbáljuk összevetni azzal, amit a társas környezetünk jelez felénk. Énképünk annál hitelesebb, minél inkább fedi egymást a két terület. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – írja József Attila. A szakember is úgy véli, valójában a külső személyek visszajelzései és értékelése alapján tudjuk meghatározni magunkat: „Az önismeret célja, hogy legyünk érzékenyek annak felismerésében, hogy a többi ember hogyan reagál ránk, és ismerjük fel a másikhoz való viszonyunkat. Az önismeret személyiségünk összetevőinek határairól, lehetőségeiről, a viselkedésünk mozgatórugóiról és motivációs rendszerünkről szól, amelyben igényeljük azt, hogy az emberi kapcsolatainkban nagyobb teret kapjunk és beilleszkedjünk.”

Életszerepek

Hány személyiségünk van? – teszem fel kíváncsian a kérdést Balogh Beátának, mire ő mosolyogva válaszol: „Remélhetőleg csak egy, szerepekből viszont jóval több.” Életünk folyamán a különféle helyzetekben más és más szerepekbe bújtatjuk magunkat: nemi, életkornak megfelelő, munkaköri és magánéleti maszkokat húzunk magunkra. Mindezt magától értetődően tesszük, hiszen az élet különböző területein mások az elvárások, érzelmek, indulatok, mások a szándékaink és a cselekedeteink is. Identitásunk efféle sokszínűsége nemcsak természetes, kívánatos is. A szerepek egymáshoz való illesztése, összeegyeztetése és egésszé gyúrása az önmegismerés folyamatának része.

Az önismeretszerzés alapvető módszere az önmegfigyelés, és a történések feldolgozása, például naplóbejegyzések vagy feljegyzések formájában. Segítségünkre lehetnek önismereti foglalkozások, személyiségtesztek és a ma már nagy népszerűségnek örvendő pszichodráma csoportok is. Ami semmiképp nem hiányozhat hiteles, egészséges énképünk kialakításához, az a tudatosság, a belátás és az őszinteség.