„Cézanne monumentális kompozíciót akart, s csöndélet lett belőle.”
Carlo Tolnay

 Igaz az, hogy a festmények beszélgetnek egymással a falon, és egészen más hatása van ugyanannak a képnek, ha a múzeum falán nézzük több másikkal együtt, mint ha egyedül van kiállítva egy teremben. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik festményt melyik mellé akasztjuk a falra, döntően meghatározza ez az élményünket róluk. Nem véletlen, hogy a kurátort a művészettörténet titkos zsarnokának mondják: a nem tudatos néző azt hiszi, egyszerűen egy festő képeit nézi és azok valahogyan hatnak rá. A valóságban azonban a kurátor tudatos tervezéssel megkomponál egy élményt, anyagként használva a festőt és a nézőt is.

A helyzet ritkán ennyire szélsőséges, bár kétségtelen, hogy manapság kurátornak lenni abszolút divattá vált. Pontosan úgy vannak ezzel a budapesti kiállítóhelyek, mint minden mással, amit külföldről importálunk: felerősítve, átgondolatlanul, gyökereit és értelmét vesztve, de mellünket döngetve vesszük át, hogy lám, ilyet mi is tudunk. Ezért aztán se szeri se száma nem volt az elmúlt években azoknak a budapesti kiállításoknak, amelyekről az volt az érzésem, hogy voltaképp semmi értelmük sincs, hanem egy kontár módon elhatározott, gyenge kurátori koncepció erőszakos megvalósításai. Egyes múzeumokban pedig még ennek ellentett, a múzeumok ún. kurátori fordulat előtti felfogása is jelen van, amikor a kiállítást összetartó erő mindössze a kronológia. Vagyis elkészülésük sorrendjében a falra hányják a képeket. Az egyik émelyítő, a másik szánalmas, egyik jobban, másik kevésbé, de mindkettő zavarja a befogadást. A Szépművészeti kurátora azonban tudta, hogy pontosan mi is a dolga, hol a helye és hogyan tudja kulturáltan megszólaltatni a műveket.

A Szépművészeti Múzeumban 2012. október 26-tól 2013. február 17-ig látogatható Cézanne és a múlt: Hagyomány és alkotóerő című kiállítás legnagyobb érdeme, hogy pontosan az, aminek szánták: kísérlet arra, hogy újraértelmezzen egy szerzőt egy új szempontból. Tizenkét kiállítási egységre osztva vezet végig bennünket az életmű színe-javán. Cézanne-ban, mint festőtársai többségében, leginkább újításait értékeljük, hogy művészete hogyan haladta túl az impresszionistákat, vagy éppen hogyan előlegezte meg pl. a kubizmust. Mindez akár igaz is lehet, ha azt választjuk, hogy a művészettörténetet egymást felváltó korszakok sorozataként nézzük (ne tegyük!). Ennél jóval érdekesebb eredményre jutott azonban ez a kiállítás, amely arra épül, hogy Cézanne munkáit olyan festmények mellé állította, amelyek hatottak rá. A kapcsolat olykor egyszerű másolás, vagyis gyakorlatként egy az egyben lemásolt egy másik művet, olykor egy-egy mozdulatban érhető tetten, amelynek ugyanaz a technikája, mint a korábbi mester képének. Ennél jóval finomabb kapcsolatok is vannak, pl. a témát kölcsönzi és módosítja saját szája íze szerint, vagy inkább a szemlélet, a látószög, esetleg a kép megkomponálásánál érthetjük tetten más festők hatását. A jó festő úgy van ezzel, mint minden művész: nagyot igazán csak az tud alkotni, aki megismeri és tanulmányozza az elődöket. Számomra felért egy heurékával, hogy döbbenetesen széles az a spektrum, akiket Cézanne „idéz”. Az itáliai reneszánsz főbb alakjaitól, Michelangelótól és Raffaellótól kezdve nem csupán Rubens, Bernini, Poussin, Houdon (!) szerepel a repertoárján, de még a csak egy nemzedékkel korábbi Manet és Courbet is. Ezeket a szerzőket biztosan nem lehet egyéb közös nevező alapján besorolni, mint hogy maradandót alkottak, Cézanne kortól és stílustól függetlenül hajlandó volt bárkitől tanulni. Míg egy Cézanne-kutatónak ez egyértelmű lehet, az én szemem sosem nyílt volna meg erre a kiállítás koncepciója nélkül.

A kiállítás tehát arra épül, hogy a festő által felidézett elődökkel együtt mutatja be művészetét. Az életművön belül azonban részben kronologikusan halad, majd a kiállítás második részében a fontos témák szerint. Így láthatjuk először a kiállítás első felében a tanulóévek és a párizsi korszak hatásait. Ezen belül is ott érdemes elidőzni, ahol azokat a műveket látjuk, amelyeket a párizsi múzeumokat járva másolt és gondolt újra. Ne kövessük el azonban azt a hibát, hogy az első három-négy kiállítási egységben minden képet alaposan átnézünk, aztán részben csalódunk (hiszen itt még több a vázlat, iskolai gyakorlat, más képek egyszerű másolása), részben pedig elfáradunk. Érdemes tartogatni türelmünket a második nagyobb egységre, ahol már a nagy témák szerint haladunk: csendéletek, kártyázók, tájképek, fürdőzők és végül portrék (7-11. kiállítási egységek). Aki igazán elvetemült, az ezen klasszikussá vált képek után még mindig visszatérhet a kiállítás elejére. A teremőrök rémálma ez, ám szerintem az lát a legtöbbet egy kiállításból, aki érkezéskor felméri, hogy hány terem áll előtte, és ennek megfelelően beosztja az idejét, majd a végén még egyszer visszasétál az elejére. Igaz, hogy kérdezték már meg tőlem, eltévedtem-e (kiejtés alapján: megőrültem-e), hogy forgalommal szemben haladok a kiállítótérben. Mégis megéri, hiszen az ott töltött egy-másfél óra élményei e pár perc alatt a helyükre rázódnak, az egymásra halmozódott képek otthont találnak a fejünkben. Számomra ez a látogatás végképp kerekre sikeredett, hiszen a – szubjektív okok miatt – abszolút kedvenc Cézanne-om, Ambroise Vollard portréja a kijárattal szemben függ, amolyan utolsó ajándék volt ez kiállítástól.

Ambroise Vollard műkincskereskedő portréja

Meglepő, de nagyon szimpatikus zárása a tárlatnak az utolsó szakasz Tudománytörténet címmel. Ez azokról a személyekről mutat be portrékat, akik jelentősek Cézanne magyar (és részben külföldi) interpretálásában, s ezzel összekapcsolnak bennünket az idegen provence-i festővel. Sajnos csak egy röpke félmondat erejéig, de ott van pl. – Fülep Lajos mellett – Carlo Tolnay, aki a világ mai napig megkérdőjelezhetetlenül első számú Michelangelo-kutatója, és aki élete első publikációját Cézanne történeti helye. Kísérlet művészetének értelmezésére címmel 1924-ben jelentette meg. Egyike ez annak a kevés dolgozatának, amelyet magyarul írt…

Valóban, ha már itt tartunk, a Cézanne-ra települt kutatásnak nagyon fontos lépcsőfokot jelent ez a kiállítás és ezzel különös helyzetbe hoznak bennünket, magyarokat. A művészettörténettel foglalkozók pontosan tudják, mekkora hátrányban van az, aki itthon próbálná művelni ezt a területet. Nem véletlenül fogalmazok feltételes módban, hiszen egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ezt lehet művelni is, nem csupán maszatolni. Alapelv, hogy a képeket majdnem biztosan félreérti az, aki nem látta őket eredetiben, és különösen tágabb, eredeti kontextusukban (a templomban, a teremben, melynek falára készült stb.). Nem csupán a képekért kell azonban messzire menni, még a szakirodalom is borzasztóan szegényes az itthoni könyvtárakban, s míg pl. egy Cambridge-i kutatónak nem jelent akkora problémát átugrani Párizsba, az itthoni művészettörténésznek erre nem sok esélye van. Pedig az évente többszöri külföldi út és a méregdrága albumok alapfeltételei lennének a munkának. Most az egyszer, egyetlenegyszer fordítva van. Most az angol, francia és olasz művészettörténészek fognak ide elzarándokolni, eltöltenek egy hetet valamelyik kis budapesti hotelben és sok okosságot, sok butaságot fognak írni Cézanne-ról a kiállítás eredményeként. Most azonban a magyar művészettörténésznek előnye van. Mert nem pár alkalommal, hanem hónapokon keresztül többször elmehet megnézni a képeket, és akár órákat is eltölthet egy festmény előtt. Mert helyismerete miatt tudja, hogy mikor érdemes menni, hogy ne legyenek sokan. Keserű öröm és elégtétel is ez, hiszen végre valamit mi is jó szájízzel kutathatunk. Hadd szóljon itt a buzdítás: aki most készül szakdolgozatot, cikket, tanulmányt írni, az gyorsan és azonnal lépjen, hiszen végre egy szerző, akit első kézből tanulmányozhatunk.  Cézanne-rajongók és kutatók figyelem: ezzel egy időben ad otthont a Szépművészeti egy másik, jóval csendesebb időszaki kiállításnak Így éltek ti – Honoré Daumier címmel, aki nagy hatással volt Cézanne-ra.

Ő itthon marad: a Tálaló című, most restaurált festmény a Szépművészeti Múzeum tulajdona

A médiában egyelőre két visszhangja volt a kiállításnak: először, hogy a miniszterelnök is beszédet mondott, másodszor, hogy milyen szédületes összegbe került. Megérte-e mindez azért, hogy végignézzünk százötven képet, amelyek egyébként megtalálhatóak a Wikimediában, és pár tucat dolgozat szülessen? Ki így gondolja, ki úgy. Szerintem nem azért érte meg, mert mi láthattuk őket, nem is azért, mert írhatunk róla.

Egyszerűen azért, mert ők ott a falon most beszélgethetnek egymással, a sorsuk pár hónap erejéig összefonódott. És ezután már sosem fognak úgy hatni, mintha ezek a találkozások nem történtek volna meg.