Kisgyermekként emlékeim szerint az első dolgok egyikeként meg kellett tanulnom, hogy ne szóljak közbe, ha anya beszélget. Mert amikor anya beszélget, fontos, felnőttes dolgokról van szó, amit nem illik megzavarni egy nyafogós, elnyújtott „anyaaa” kiáltással. Erre épültek rá fokozatosan a későbbi illemszabályok, melyek egy felnőtt ember jellemében a tisztelet névre hallgató elvont fogalom körébe sorolhatók.

Aztán ahogy cseperedtem, a szülők irányába elvárt tisztelet mellett megjelent sok más. Olyan parancsokat próbáltak a fejembe ültetni, mint hogy tiszteld az idősebbeket, a tanáraidat, a felettesedet, a rangban feletted állókat, a gazdagokat, a szépeket. És én gyermeki szemmel minden fenntartás nélkül elfogadtam, hogy tisztelnem kell minden külsőséget, amire a mai társadalom oly sok gondot fordít.
Fiatal felnőttként pedig hamar komoly dilemmába kerültem.
A felettesem minden dilettánsok legdilettánsabbika volt, szemernyit sem tudtam felnézni rá. Sem nekem, sem másoknak nem bizonyította soha, hogy valóban abba a felettesi székbe illik – legalábbis élő ember ilyesmire nem emlékezett.
Az idős néni a buszon kikérte magának, hogy nem ugrottam fel elég gyorsan átadni a helyem, majd emberhez méltatlan stílusban mondta el a véleményét rólam és „arról a lusta, tiszteletlen ifjúságról”, akik közé beskatulyázott.
Az oktatóm kétségtelenül komoly szaktekintély volt – valami egészen másban, mint amit tanított.
A születetten gazdagok lenézték a szegény vidéki kislányt, aki voltam – mert megdolgoztam a mindennapi megélhetésemért.
Az egykor oly tiszteletreméltónak hitt külsőségek mögött sokszor egészen taszító emberi belső rejtőzött. Ezen felül, miközben én megadtam mindenkinek a társadalmi rangja szerint őt megillető tiszteletet, visszafelé fikarcnyit sem kaptam.
Fokozatosan csodálkoztam rá a világra. Emberek követelték nap mint nap, liluló fejjel ordítva, hogy tiszteljem a korukat, rangjukat, terepjárójukat. Én pedig egyre kevesebb tiszteletet éreztem irántuk.
Ezalatt pedig megismertem emberek százait, ezrekkel utaztam egy buszon naponta, és valami különösre lettem figyelmes. Önkéntelen tiszteletet éreztem azok iránt, akik sem pénzzel, sem ranggal, sem doktori címmel, sem a megélt éveik számával nem dicsekedtek; felmutattak viszont valami teljesen mást.
Tisztelet ébredt bennem, amikor azt láttam, hogy valaki segít embertársán. Tiszteletet éreztem, mikor szolidaritást tapasztaltam, lett légyen szó nemről, bőrszínről, társadalmi különbségekről, vallásról, hitről. Tiszteletet éreztem, mikor valaki nemes egyszerűséggel alkotott valami nagyot, s nem várt cserébe tapsvihart, érdemkeresztet.
Beletelt néhány évbe, mire letisztáztam magamban: csak a belső, emberhez méltó értékeket tudom tisztelni. Azokat az értékeket, amik mára úgymond kimentek a divatból. Tisztelem a szeretetet, a barátságot, az együttérzést, a segítőkészséget; tisztelem a némaságával tüntető nagyságot, az emberi értelmet, a tudást; tisztelem a bátorságot, az erejükön felül teljesítőket. Tisztelem mások hitét, magánéletét és véleményét. És tisztelem minden embertársam emberi mivoltát. Tisztelem mindaddig, míg nem tesz azért, hogy másképp érezzek.