Néhány jó színész, aki elviszi a filmet, szerelem, karácsonyi hangulat, londoni esős-borongós időjárás, egy egész jó forgatókönyv, rázva, nem keverve. Kész is egy romantikus vígjáték, amit minden karácsonykor le lehet adni. A nők megkönnyezik, talán a férfiak is odaülnek, a gyerekek is nézhetik, semmi durva nincs benne. Kész is a karácsony esti program.

Ennyivel el is intézhetjük az Igazából szerelem című filmet. Mégis érdemes hosszabban elidőznünk az érzelmekre ható mozgóképnél, mert több van itt némi romantikánál és karácsonyi hangulatnál.

Ez a film elsősorban a szerelemről szól. A „mindenki szerelmes akar lenni, és főleg karácsonykor” közhely már untat minket, de a színfalak mögött valójában ott áll az ember, akinek mélyebb motivációi vannak némi fenyőillatú romantikánál. A látszólag jó családban élő, mégis magányos, elhidegült házaspár és a titkárnő, aki férj nélkül magányos; a legjobb barátja feleségébe szerelmes srác; apa és fia nehéz küzdelme az elvesztett édesanya, feleség után maradt ürességgel és a megmosolyogtató küzdelem egy kislány és egy felnőtt nő kegyeiért; a tisztségéből adódóan magányos miniszterelnök; a kiöregedett rocksztár, akinek megkopott hírnevén kívül semmije sincs; a csalódott író szakítás után, aki szerelmes lesz házvezetőnőjébe, de egy kukkot sem tud a nyelvén. Mind-mind életünk legintimebb tragédiájára tapintanak rá. A szerelem és annak hiánya mögötti mély, egzisztenciális vágyunkra: nem akarunk magányosak lenni. Azt szeretnénk, ha valaki szeretne minket és mi is szerethetnénk valakit.

Szeretve lenni és ezt viszonozni. Kapcsolatban lenni. Születésünktől fogva gyökeresen meghatároz bennünket ez az Istentől belénk ültetett, őszinte vágy. Legtöbb örömünk, pozitív élményünk ehhez kapcsolódik, és csalódásaink, kudarcaink is ennek a mély vágynak a beteljesületlenségéhez kötődnek.

Karácsonykor mindez felerősödik. Fontosabbak lesznek szeretteink – ha csak néhány órára is. Félretesszük régi sérelmeinket, érzékenyebbek leszünk egymásra. Vagy épp ez az érzékenység hoz fel régi sérelmeket, szakít fel sebeket. Mindez azért lehetséges, mert családi körben, kapcsolatokban élhetjük meg az ünnepet.

Azonban vannak, akiknek csendesebb a karácsonya. Egyedül ünnepelnek. A filmbeli magányos titkárnő, a kiöregedett rocksztár, a legjobb barátja feleségébe szerelmes srác érzékletesen jeleníti meg a magányos ember lehangoló ünnepét. Nem véletlen, hogy karácsonykor több az öngyilkosság. Az ünnep felerősíti élethelyzetünket, kapcsolatainkat vagy végtelen magányunkat, kétségbeesésünket.

A karácsony azonban nem szívszorító, érzelgős, melankolikussá tevő ünnep. Elsősorban az Úr érkezése. Krisztus születése, aki pontosan azért jött, hogy elmondja, végtelenül szeretve vagyunk. Még akkor is, ha ezt emberi kapcsolatainkban nem élhetjük meg. Isten megajándékoz bennünket azzal a spirituális élménnyel, hogy már születésünk előtt szeretett és akart bennünket.

Eszembe jut egy történet. Egy csendes, szerény idős hölgy, aki egy csoportalkalmon mély sebét tárta fel. Ő a legkisebb gyerek a családban és a szülei őt már nem várták. Csak úgy összejött. Nem mondták soha, de egész gyermekkorában érezte a szeretetlenséget, ami a nem kívánt gyermeknek szólt. Ez áthatja egész életét. A csoport, ahol ezt elmondta, abban segítette, hogy átélhesse, Isten előbb szerette őt, mint a szülei megtudták, hogy meg fog születni. Akarta őt kezdettől fogva, még ha családjában ennek az ellenkezőjét élte is meg. Isten a vele való kapcsolatra teremtette őt. Katartikus fordulópont volt az idős hölgy számára.

A keresztyén ember számára ezért több a karácsony bejglinél, fenyőfánál, csillogó díszeknél, családi összejöveteleknél vagy fájdalmas magánynál. Lehetőség, hogy megéljük, van Valaki, aki az Élet forrása, és engem végtelenül szeret, akár családban élek, akár egyedül, akár jól megy sorom, akár kiábrándítóan. Előbb szeretett, mint gondoltam volna. És soha nem szűnik meg kapcsolatban lenni velem.