Csak úgy voltam. Hánykolódtam ide-oda, mint egy eldobott újságpapír, akit arra sodor a szél, amerre akar. Nem volt irány, amerre haladni akartam volna. Se cél, se motiváció. Nem akartam tanulni, nem akartam azok közé a gyerekek közé tartozni, akik az iskolában körbevettek. Kényszernek éreztem azt, ami gyermekkoromban körbevett. Akartam valahová tartozni, de nem abba, amibe belekényszerített a társadalmi elvárás. Tanulj, írj házi feladatot, tévézz, aztán másnap kezd elölről az egészet.

Ahogy cseperedtem, megtaláltam a sportban azt a közösséget, ameylik elfogad és értékeli az erőfeszítéseimet. 7 évig versenyszerűen kenuztam, de csalódnom kellett magamban. Nem voltam olyan jó hogy alkalmazhattak volna hivatásos sportolóként. Lelkileg teljesen összetörtem és más elfoglaltság, más társaság után néznem. Ekkor lépett be az életembe az elektronika, mind tanulmány, mind hobbi terén.

A műszaki iskolában teljesen más világ fogadott, mint amiben addig éltem. Alkalmazkodtam és mivel a tanulás még akkor sem motivált, a „menőkhöz” húzódtam. A tudatmódosítók sport általi tilalmából feloldást nyerve kúszott be az életembe először a cigaretta, aztán a fű, majd három év múlva a heroin.

Az intravénás droghasználattól vált igazán meredekké a lejtő, ahol már nem tudtam megállni. Életem irányítása teljesen kicsúszott a kezemből. A társadalom peremére sodródva hánykolódtam, vergődtem. Nem voltak barátaim, nem volt otthonom, nem volt életem.  Tolvajkodás, utcázás és végül börtön a kálváriám sarokkövei. Természetesen a kicsapongó életnek meglettek az erkölcsi és törvényi következményei. De még a börtön is csak lelassított. Teljesen megállni nem akartam, de mivel más lehetőséget akkor nem láttam, elhatároztam, hogy összeszedem magam egy rehabilitációs központban.

Ellenállás volt bennem, mivel zárt helyről ismét zárt helyre költöztem. Akkor úgy gondoltam, hogy egy kicsit maradok, aztán majd meglátom. Az első hónap után – a hozzáállásom miatt – megijesztettek. Mivel nem akartam, hogy velem foglalkozzanak, ezért azt mutattam, hogy velem minden rendben. Akkor viszont jogos volt a kérdés, hogy miért vagyok ott? Nem akartam elmenni, ezért elkezdtem a valós problémáimmal foglalkozni. Sokat foglalkoztam a múltammal, amiből rájöttem, hogy valamit nagyon elrontottam, azaz nem tudtam irányítani az életem. Ekkor tettem fel a kezem és vallottam be hogy, igen rosszul csinálok valamit, kérlek, segítsetek. Mondjátok meg, hogy mit csináljak! De nem mondták, ezért nekem kellett keresgélnem. Segítettek, de nem mondták meg konkrétan mit tegyek és mit ne. Ezért elkezdtem figyelni. Ott volt előttem az a 6-8 mentor, akik már boldog házasságban, saját gyerekeik zsibongásában töltik a mindennapjaikat, viszont ugyanonnan indultak ahonnan én. Hogy lehet ez, hogy sikerülhetett nekik? – tettem fel magamnak a megkerülhetetlen kérdést. Mind-mind különböző élethelyzettel, családi háttérrel, képességekkel, mégis boldogan. Mi lehet a közös?

Rájöttem: Isten és a szilárd hit. Ekkor kezdtem el én is nyitott lenni Jézus felé. Tudtam, hogy református rehabilitációs központba megyek, de úgy voltam vele, hogy az általános műveltségemre ráfér egy ilyen irányú ismeret is. Nem gondoltam, hogy komolyabban fogok ezzel foglalkozni. Aztán ez az egész megfordult bennem. Az első komolyabb beszélgetésem Istenről a házban lévő kiserdőben zajlott az egyik mentorral. Nagyon érdekeseket és megfontolandó dolgokat mondott az Úrról. Egy jó fél óra után a kellemes napsütéses délután egyik percről a másikra sötét záporos időre fordult, amit akkor tiszta szívemből az ördög művének tartottam, hisz megszakította az Istenről folytatott beszélgetésünket. Tehát elhittem, hogy van ördög. Innentől már csak egyet kellett csavarni a gondolatmenetemen, így rövid idő alatt beláttam, hogy van Isten. Amikor az egyik istentiszteleti alkalmon hatalmas szeretetet éreztem az egy szál gitárral éneklő lelkésznő felől, majd pár pillanat múlva rádöbbentem, hogy az nem tőle, hanem Istentől való, rájöttem, hogy megtértem.

Több mint két éve jöttem el a rehabilitációs központból. Azóta Isten kegyelméből és kegyelmével élem életem. Tudom, hogy van valami nemes terve velem, hisz többször meghalhattam volna a kálváriám alatt, de nem hagyta, mindig megmentett. Tudom, hogy az Ő áldásos munkájának köszönhetem mindazt, amivel most rendelkezek. Van már célom, vannak barátaim és gyülekezetem, akik körbevesznek.  Van az életemnek motivációja és értelme. Nem érzek kényszert a mindennapokban és nem félelemalapú az életem. Két iskolába járok, van szilárd tető a fejem felett és munkahelyem, ahol számítanak rám, felelősségekkel terhelnek, de megbecsülnek és bíznak bennem. Ha inog a hitem és azt gondolom, hogy én teszem a dolgom és annak eredménye, amiket elérek,  akkor megrázom magam, megkeresem a kétkedésem okát és végül mosolygok magamon. Van, hogy eltelik akár egy hét is ebben az állapotban, de végül mindig arra lyukadok ki, hogy nélküle nem lennék sehol és most sem írhatnám ezt a cikket.

Dicsőség és a hála Istennek!