Vasárnap délelőtt van: ébredés után kávét iszik, majd kilép az ajtón és templomba indul. Útközben a fejében összegzi az elmúlt hét eseményeit, de a templomba érkezve már csak a körülötte ülők csöndes neszezésére figyel, majd a liturgiát követve énekel, imádkozik, a prédikációt hallgatja. Hazafelé átgondolja a hallottakat, majd a következő heti terveit forgatja a fejében. Hazaérkezik, pihen, olvas, ebédet főz. Este imádkozik, elalszik. És azután kezdődik a hét újra elölről, hogy egy újabb vasárnappal érjen véget.

Ez egy európai keresztyén hívő átlagos vasárnapja lehet a XXI. században; ideális és természetes állapot. Azonban amikor minden vasárnap templomba indulunk, ritkán jut eszünkbe, hogy ami számunkra magától értetődő tevékenység, az évszázadokkal ezelőtt életveszélyes volt, de a világ jó néhány pontján ma is annak számít. A Római Birodalomban kb. az I. századtól a IV. századig tartott a keresztyének üldözése, eleinte szórványosan, majd minden provinciára kiterjedve. Ebben az időben a keresztyén hívő az istentiszteletre igyekezve, napjai összegzése során olyan pillanatokra is emlékezhetett, amikor menekülnie kellett üldözői elől. Útközben óvatosnak kell lennie, nehogy a titkos gyülekezési helyet kifürkéssze valaki, aki nem keresztyén. A jövőre tekintve pedig felmerülhet benne a kérdés: elérkezik-e számára egyáltalán a következő hét, lesz-e újabb ünnepe, amikor Istent dicsőítheti?

Rengeteg nő és férfi azonban már nem juthatott el a legközelebbi istentiszteletre, ám Isten magasztalását földi életük utolsó óráiban is folytatták. A római jogi iratokra támaszkodó, de teológiai, tanító szándékkal lejegyzett szenvedéstörténetek sorában többször is olvashatunk ehhez hasonló imádságot: „Nem tudunk eléggé dicsérni Téged, Úr Jézus, aki minket, nyomorultakat és méltatlanokat a pogányok tévedéseiből kiragadván erre a nagyszerű és fennséges (sic!) szenvedésre a te nevedért elvezetni méltóztattál, és összes szentjeid társaivá teszel bennünket. Tiéd a dicséret és dicsőség. Néked ajánljuk életünket és lelkünket.” Lucianus és Marcianus vértanúk utolsó fohásza ez, őket a Decius császár által elrendelt keresztyénüldözések idején máglyán égették el a 3. században. Az imádság szövege a mai olvasó számára talán megdöbbentő. Nagyszerű szenvedés? Nem mond ellent egymásnak jelző és jelzettje? Hogyan tudják ezek az emberek még haláluk perceiben is Isten nevének adni a dicséretet? Hol a félelem a fájdalomtól, hol a kétségbeesés? Mintha ezek a mélységesen emberi érzelmek feloldódnának abban a biztonságérzetben, amit Isten közelsége nyújt. Ez a szoros, erős kötelék segítette át őket a fájdalmakon és vezette be őket az örök dicsőségbe.

Haláluk dicsőség, de hitvallás is. A hitvallásnak vannak fokozatai: először az ember csak félve, még önmaga előtt is szégyellősen mondja el: igen, hiszem Krisztust. A hitben haladva viszont a bizonyságtétel hangja egyre erősebb lesz, ezzel párhuzamosan nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is megvalljuk, miben hiszünk. S talán e „hitvallási folyamat” tetőpontja lehet az, amikor az ember képes a halált is vállalni szilárd meggyőződéséért. Egy szenvedéstörténetben a következőket olvassuk: „Krisztus tanúi a kínzás óráiban nem a testben időztek, hanem sokkal inkább a jelenlévő Úr társalkodott velük.” Ezekben a percekben már nem fontos az anyagi lét, a hústest, mindezek helyett a Krisztussal való közösség válik elsődlegessé. Ekkor már nem az én számít: a hitük miatt halálos kínokat szenvedő emberek nemcsak földi életüket, hanem személyes identitásukat is az oroszlánok elé dobták. Az egyéni élet mindinkább háttérbe szorul, hogy helyébe a Krisztus-követők közösségi identitása lépjen.

A mártíroknak volt más lehetőségük is: a római császárnak bemutatott áldozat elegendő lett volna életük megmentéséhez. Azonban tudták, hogy ez az élet mulandó, s hitték, hogy a bálványimádást kárhozat követi. Felicitas római özvegyasszony így magyarázta el a hatóságoknak, hét fia miért veszi magára a válogatott szenvedéseket: „Fiaim élni fognak, ha nem mutatnak be áldozatot a bálványoknak; ha ellenben ezt az oly nagy vétket elkövetik, az örök pusztulásba fognak menni.” Ez a válasz a keresztyén értékrendről is árulkodik. Lehet, hogy a környezetük őrültnek, megszállottnak tartotta az özvegyet és fiait, amiért a halált választják, de ők jól tudták, hogy a halálban az élet adatik meg nekik. Tisztában voltak azzal, amit Pál apostol is olyan kifejezően megfogalmazott: „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk. Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4,17-18).

Az eddigiekben évszázadokkal ezelőtt történt eseményeket idéztem fel. Hogyan szól mindez hozzánk, hozzám, a vallási sokszínűség korában élő emberhez? Mit mondanak nekem a keresztyénség vértanúi sok-sok évszázad távlatából? Történetüket megismerve ráébredhetünk, hogy amit ma olyannyira magától értetődőnek veszünk, azért hívők ezrei veszítették életüket – érdemes hát megbecsülni a nyugodt, félelem nélküli vallásgyakorlat lehetőségét. S a mártírok példájából azt is felismerhetjük, hogy keresztyénnek lenni korántsem kényelmes és problémamentes állapot. Krisztus nem azt üzeni nekünk, hogy ha követjük Őt, akkor a gondjaink azonnal megoldódnak; saját tanítványainak is az Övéhez hasonló szenvedéseket előlegezett meg (Mt 20, 23). Ígéri viszont azt, hogy mindvégig velünk lesz, a világ végezetéig. A vértanúk tudtak és mertek élni ezzel az ígérettel, s ennek tudatában fejezték be az életüket. Hitvalló életük és haláluk ma is megerősíthet bennünket abban, hogy az Isten ígéreteibe vetett bizalom az örök dicsőség felé vezet.

A szövegben szereplő idézetek az Ókeresztény írók sorozat 7., Vértanúakták és szenvedéstörténetek  címet viselő kötetéből származnak.