A beharangozást követően nagy izgalommal ültem be a moziba a Pi élete című filmre. A kritikák spirituális tartalmat ígértek – gondoltam, ez nekem való.

A film  verseng az Avatar képi világával, így rajban fickándozó repülő halakkal, kolibrivel, mangusztákkal, világító medúzákkal és sok egyébbel is szembe találkozik a néző – ha megfinanszírozta a 3D-s vetítést, akkor akár karnyújtás távolságra.

Főhősünk egy indiai kisfiú, akinek a családja egy állatkertet tart fenn. Pi, aki megharcolta nevének furcsaságát a környezetében, spirituális érdeklődésű fiú. Születése szerint hindu, de bekeveredik egy katolikus templomba is, innentől fogva a papnak hordja a lelkéből felszakadó kérdéseket. Végül pedig azért még a muszlimba is belekacsint. A humor csillagos ötös, tárgya viszonyt siratnivaló, amikor a főhős kisfiúfejjel megköszöni Visnunak, hogy bemutatta neki Jézust.(A szinkretizmustól viszolygó érzékenyebb keresztény már itt leveri a port a lábáról és kisétál.) Pi megpróbál spirituális kapcsolatot létesíteni még az állatkertjükbe kerülő új tigrissel is, Richard Parkerrel, mert érezni véli annak lelkét. A veszélyes szituációból édesapja menti ki és ad neki leckét egy életre.

Pi sorsának fordulata ott kezdődik, amikor a családja úgy határoz, el kell menniük Indiából, és viszik magukkal az állatokat is, gondolván hogy a tengeren túl el tudják őket adni. Egy japán óceánjárón neki is vágnak a hosszú útnak. Ám az óceánjáró egy hihetetlen erősségű viharban elsüllyed és Pi ott találja magát egy mentőcsónakban egy zebrával, egy hiénával, egy orángutánnal és egy tigrissel. Úgy tűnik, ők az egyedüli túlélői a szerencsétlenségnek. (Eszébe jut az embernek a vicces találós kérdés, hogy hogyan viszel át a túlpartra egy káposztát, egy kecskét és egy farkast, hogy senki ne egyen meg senkit…) Minden csepp víz vagy élelem megszerzése komoly kihívás, ráadásul Pi-nek nem csak önmagáról kell gondoskodnia. Pi sok látványos kalandon keresztül éli túl a tengert és a tigrist, nem kevés bonyodalom és nem kevés fájdalom és búcsúzás közepette.

(Aki még a film megnézése előtt áll és nem szeretné, hogy lelőjem a poént, itt hagyja abba az olvasást!)

A történetnek az a kerete, hogy az egész kalandot Pi idős korában visszaemlékezve meséli el egy regényírónak. Mesélés közben erősen azt sugallja, hogy a történet végére az író maga is hívő lesz. (Ekkor persze még mindig nem tiszta, melyik Pi által felfedezett vallás szempontjából hívő a hívő.) A regényíró tehát meghallgatja Pi csodákkal, hihetetlen elemekkel és állatokkal teli történetét. Majd ugyancsak meghallgatja azt a sokkal profánabb verziót is, amit a hajótársaság emberei erőszakoltak ki belőle. Ebben mind az állatok, mind a csodás események inkább csak az ő lelkének, vívódásainak, kapcsolatainak a projekciói, belső világa leképződése. A két történet után Pi kérdés elé állítja az írót: melyik a jobb sztori. Az író, már csak író voltánál fogva is, a csodákkal teli verziót választja.

 Ezzel a momentummal mintegy megsemmisül az odáig építgetett film. A csattanó didaktikussága miatt egész este bosszankodtam. Azzal érvelni Isten létezése mellett, hogy mert nélküle kevésbé izgalmas a sztori… nos, valljuk be, ez megfeküdte a gyomromat. Ezzel aláírjuk azt a kereszténység ellen hozott vádat, hogy a ronda és kegyetlen világ eltagadására hoztuk létre az istenképet. Aláírjuk azt, hogy Istenre egyedül a sérült, sikertelen embereknek van szüksége, és ők kreálnak maguknak mindenféle hiedelmet. Isten objektív létét olyan szinten kiszolgáltatjuk a magunk egójának, ami már a kereszténység számára is sértő, nemhogy a sokkal kevésbé személyes istenképpel rendelkező hindu vallásnak.

Sajnos a film minden értéke, humora, kigondoltsága ellenére így megmarad szinkretista limonádénak.

Ugyanakkor ragadjuk ki belőle azt, ami számunkra használható:

„Pi élete, a lenyűgözően látványos mese. Nincs benne függőség, szex, káromkodás. Nekem tetszett, hiszen megmutatja a viszonylag vallásos emberek belső világát, amit én nehezen értek meg.” – írja egy lelkészasszony.
(http://www.felhazutca.hu/pi-elete#.UOq6ZRvslk4.facebook)

Így van, amit meríthetünk belőle, az éppen a mai átlagember spirituális igénye, amit úgy tűnik, nekünk, egyházzal foglalkozó embereknek egyre nehezebb átérezni, megérteni. Azt, ahogyan egy vallási alapinformációkat is csak műkedvelőként, innen-onnan szemezgető ember a világból: a viharból, a napból, a halakból próbál következtetni Istenre és az Ő akaratára. Ha missziót szeretnénk folytatni, akkor elengedhetetlen bekíváncsiskodni egy-egy ilyen átlagember fejébe, hitvilágába. Mert a mérhetetlen szakadékot közte és az evangélium között a mi dolgunk áthidalni.