Ha felnősz, minden megváltozik. Meg kell szoknod, hogy a problémáidban és nehézségeidben csak magadra számíthatsz – valahogy rémlenek nekem ilyen és ehhez hasonló életbölcsességek, jó tanácsok korábbról, pedig mekkora hazugság. Illetve hát persze, ha az ember foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, küszködhet egyedül is, de végül mégiscsak maga alatt vágja a fát, ugyanis van Valaki, aki – ha sikerül az embernek minden önsajnálatát és büszkeségét föladnia – teljes szeretettel, egyéb költségek felszámolása nélkül nyújtja a segítő kezet. 

Ami engem illet, egészen fiatalka voltam, mikor a magam piciny fejével fölfogtam ennek az egésznek a súlyát és mélységét, és rádöbbentem, hogy ide vagy oda fiatalka szelíd kislány, bizony rettentő bűnös vagyok. 

Életem ezen döntésének, amely a felismeréssel járt, temérdek áldását élveztem az elmúlt tizenhárom évben. Visszatekintve, elnézve a körülöttem lévőket, van valami szürreális abban, mennyire normális és emberi szavakkal kifejezve boldog életem van. Akad azonban valami, amit hátulütőként emlegetni azért némiképpen túlzás, én mégis számolnék vele. 

Új megtérők örömében részesülni mindig eszméletlen hatást gyakorolt rám, átélni velük annak a kincsnek a megnyerését, amely tényleg semmihez nem mérhető... Viszont itt jön be a képbe az, amit az előbb valamiféle hátrányként említettem. Mert letagadhatjuk ugyan, de a hívők is megfáradnak néha, vagy egyszerűen csak az idő múlásával megszokottá válnak dolgok, megszokottá válnak az általános áldások. Megszokjuk hallani a tényt, hogy Krisztus értünk halt meg, hogy A szent értünk nyúlt le. Persze mondják, hogy az ember egy poénon sem kacag annyiszor, ahányszor csak eszébe jut, de az én esetemben ez is hazugság. Egyedül volnék?

Voltak pillanatok az életemben, amikor újra átéltem a megtérés csodáját, és olyan formában értettem meg a megváltás üzenetét, mint az első alkalommal. 

Nyilván úgy normális, ha a hívő élete folyamatosan jó irányba változik, ez amolyan kimondatlan elvárás a környezet részéről. Növekedés hitben, igeismeretben, türelemben és szeretetben. Őszinte vágyból hát én is elkezdtem csiszolgatni az életemet, próbáltam, azóta is próbálok jellemben fejlődni. Igen, az Atya idővel megszabadított olyan rossz szokásokból, függőségekből, amelyek korábban látható bűnök voltak az életemben. Jó dolog Isten szolgálatába állni és tapasztalni a pozitív változásokat, de valamilyen típusú nehézségek éppen az ilyen áldott időszakokban kezdődnek.

Az ember elkezdi megszokni a kényelmes, kipárnázott életét, amely úgyis pörög, mert ugye miért ne pörögne, ha egyszer az ember motivált és tanul, ha növekszik az ismerete és egyre biztonságosabban mozog a környezetében. HÁT NEM. Mert be kell látnod, ember, hogy nem azért pörög olyan gördülékenyen és sikeresen az életed, mert kegyetlen nagy szorgalmad van, vagy mert olyan hihetetlenül megnyerő lettél. Nem azért vagy egészséges és nem azért kelsz fel hétfőn reggel és kedden szintúgy, mert kivívtad magadnak, mert megdolgoztál érte. Hanem mert Valaki a tenyerén hordoz. – Na EZ az, amit sokéves hívőként olyan hihetetlenül nehéz nem természetesnek venni.

Az Atya nyilván ismer, és tudja, hogy rám lehet hatni a különféle hatásvadász módszerekkel.

Ma éjjel egészen borzasztót álmodtam.

Háború volt. Én néhány gyerekkel, nővel és más fiatalokkal egy védett helyen tartózkodtam, de egyszer csak bejött az ellenség, és úgy döntöttek, hogy – hátország-etikett ide vagy oda – ők bizony senkinek nem kegyelmeznek. Élve eltemettek bennünket. Először valami láncot pakoltak a derekamra, amely iszonytató fájdalmat jelentett, majd a földbe temettek, és én már bárhogy kapkodtam levegőért, elvesztem. 

Ahogy az álmoknál ilyenkor lenni szokott, a halál pillanatában fölriadtam. Iszonyú sokkban voltam még percekig, és az első, ami a szívembe villámlott, hogy milyen iszonyú elveszett vagyok Jézus nélkül. Tudom, hogy már nem lévén gyerek, kicsit nevetségesen hat, mégis: az álomban átélt tehetetlenség és kiszolgáltatottság olyan tisztánlátást indukált bennem, amelyet régen, tényleg nagyon régen nem éltem már át.

Lehet, hogy most természetes, hogy mozog a karom és van reggelim, hogy van emlékezőtehetségem és tudok szeretni, de mindez csak azért van, mert az én Valakim újra és újra elhatározza, hogy mindazok ellenére, amilyen makacs, önző és esendő vagyok, SZERET.