Sem a főszerkesztő, sem jómagam nem gondoltuk volna, hogy ilyen komoly kommentháborút indít el a „Nagycsalád botránya” című cikkem. Hogy egy egyszerű, valójában szubjektív véleményt tükröző írás ilyen port kavart, számomra határozottan jelzi, hogy hazánkban tényleg botrány a sok gyerek vállalása, még keresztyén körökben is.

Botrány, és véleményem szerint nem azért, mert túlnépesedett a világ, vagy mert némelyek„kényszerből”, egyfajta vallásos túlbuzgóságból vállalnak gyerekeket, vagy netán olyan helyre érkeznek a gyerekek, ahol nem várták őket. Ezek a kérdések, bár fontosak, mégsem arról szólnak, amitől a botránkozók elborzadnak, amikor végignéznek libasorban vonuló gyerekeimen. A botránkozás alapvetően indulati szinten lefutó érzelmi reakció, így ilyenkor keveseknek jutnak eszébe észérvek vagy netán gazdasági, társadalmi, szociális összefüggések. Zsigerből, ösztönszerűen utasítják el sokan a nagycsaládnak még a gondolatát is.

Ennek a reflexes felháborodásnak az egyik oka az lehet, hogy a jóléti társadalom, a fogyasztói kultúra elsődleges ellensége és kirekesztettje a szegény. Társadalmi rangunkat, státuszunkat fogyasztásunk mértéke, a megszerzett javak minősége, presztízstárgyaink értéke fémjelzi, s bizony a nagycsalád relatív anyagi szegénységgel jár. Ismét csak nem kell matematikusnak lenni ahhoz, hogy belássuk: jóval kevesebb pénz jut egy főre, ha a családba befolyó jövedelemből nem egy-két, hanem öt-hat, nyolc vagy ki tudja hány gyermeket kell ellátnunk. Minél több gyerekünk van tehát, annál kevésbé tudjuk teljesíteni a fogyasztói társadalom által diktált elvárásokat, minél nagyobb a családunk, annál kevésbé vagyunk jó fogyasztók.

Szegények a nagycsaládok gyerekei? Hát, hogyne, hiszen nincsenek márkás új cuccaik, nincs okostelefonjuk, és lehet, hogy sítáborba se mennek el. Fel lehet hozni sok ellenérvet, beszélni lelki gazdagságról, sorolni az igéket vagy szívfacsaró és könnyfakasztó élményeket, amelyeket én magam is megtapasztaltam öt gyerekünk felnevelése közben, amely azt bizonyítja, hogy a nagycsalád értéke, személyiségfejlesztő hatása anyagiakban nem mérhető. Egy szülőnek jóval többet kell adnia a gazdasági javaknál, a pénzhiány ráadásul ötletessé és kreatívvá teszi az embert. Ezek mind tények. De az is tény, hogy a nagycsaládok gyermekeinek nem könnyű a helyzetük. Kirekesztettségüket sokszor már a legkisebb korban megélik, s a szülőknek tudni kell kezelni és kompenzálni a helyeztet. Meg kell tanulni elfogadni, sőt értékelni ezt a relatív anyagi szegénységet, és értékelni azt a szellemi-lelki gazdagságot, amit a nagycsalád nyújtani tud. S nem árt, ha azt is tudatosítjuk a gyerekekben, hogy a nagycsalád szegénysége valóban nagyon relatív, mivel a jóléti államok polgárainak zöme nemcsak az életfenntartáshoz szükséges alapvető javakat vásárolja meg, hanem jövedelme több mint felét luxuskiadásokra költi. Mert szegénységünk ide vagy oda, mi bizony még így is egy felső „kasztba” tartozunk. A jóléti társadalmak kivételezettjei vagyunk, akik alig tesszük ki a világ népességének 20%-át. Még így – relatíve – szegényen is igen messze vagyunk attól, hogy létszükségletek kielégítéséért kelljen küzdenünk.

Az OECD (Organisation for Economic Cooperation and Development, Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezet, melynek hazánk 1996 óta tagja) egy tavalyi felmérése szerint a világ lakosságának 40%-a kevesebbet keres napi 2 dollárnál. Pedig ez a 2 dollár az ENSZ kutatói szerint a mélygyomor legmélyét jelenti, ami épp csak arra elég, hogy éhen ne haljon az ember. Mert amíg mifelénk azért csak megtelik a hűtő, és attól érzi szegénynek magát egy gyerek, hogy a szülei nem tudják megfizetni a gyorséttermi kaját, vagy nem válogathat otthon ötféle chips közül, addig a WHO adatai szerint közelítőleg 1 milliárd ember éhezik, és évente 550 millióan halnak éhen a Földön. Döbbenetes számok és adatok, s ez az egész még döbbenetesebb, ha belegondolunk, hogy a mi jólétünket a fejlődő országok „polgárai” termelik meg. Azok az emberek és sokszor gyermekek, akik 1-2 dolláros napi jövedelemért gyártják a mi luxuscikkeinket, akik a szó klasszikus értelmében csak annyira polgárok, mint amennyire a rabszolgák egyenrangúnak számítottak a patríciusokkal a Római Birodalomban. Közöttünk és a Forum Romanum szofisztikáltan társalgó urai között annyi a különbség, hogy a globalizáció révén jó messzire eltoltuk magunktól a rabszolgáinkat. Ázsiába, Afrikába, a távoli fejlődő országokba, így nem zavarja kényes orrunkat a szegénységük és nyomoruk szaga.