Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe,
De Brüsszel azóta kivonult Krisztusból:
            Együttlétük boldogtalannak bizonyult.
A karneválnak most aztán vége.
Miközben a bús Brüsszelt
A Halál hajszolja,
            Belga szívem ketté: két országra hasad.

A mesebeli fiúk világgá mentek,
Hogy megtanuljanak félni;
            Aztán ott találták magukat
Egy ismeretlen lakásban, másnaposan,
Nemhogy a napsütötte utca, de még
            A kerület nevét sem tudva.

Siegfried tépázott szívében
A mazochizmus egy kifinomult
            Neme, a német lelkifurdalás.
Tavaszi kedvét mégsem szegi semmi,
Kijelölt ösvényén végigsétál: „Világépítő Ösztön!
            Mindent egy trón és néhány nő miatt."

A fúga hideg művészete,
Ismétlő rítusa ural mindent:
            Önfarkába harapó jubileum!...
A név, ha egyszer
Szétterült a földrészen, örök lesz,
Latin csevej forgatja,
Becézik a szfinxmosolyú szláv nők,
            A piac hirdeti untig a szépségét.

Sokadik Benedek száján halkul a vétó,
S mint a Via Veneto, olyan elegáns
            A Földön utolszor gyónó bíboros is.
„Reverendissime, node hallod-e
Betlehem jövendő dallamát?"
Párhuzamos Tóra, Korán,
Korán és Tóra!
A tekercsek elégtek, ám a betűk tovaszálltak,
            S hatalmuk mindörökre megmarad.

Mi Urunk zengeti föntről:
„Ne lássak többé olyan tartományt,
Ahol az ülnököt elnémítja az elnök,
            S az árva Egynél alig több az Ügy!"

Isten szúrópróbát végezhet akárhol:
Vajmi kevés a remény a növésre
            Az üdvözülés házirendje szerint.
Mennyi oroszlán, amelyik ugrani készül!
Hány édes maskara, bájosra kopott fantom,
Öreg csont, csalódott bajnok a társam!
            Egyre kiérleltebb harcművészet arat.

Falevélre írt Sybilla-jóslat
Kallódik az űrben:
            „Küszöbön az ár,
És Hollandia egyszer csak nem lesz,
Nem lesz Manhattan, se Dubaj, se Velence,
Atlantiszként küldik menekültjeiket...
De ez még semmi. Figyelj:
Azok csalnak meg, akikről sose hitted volna,
            S akikre sosem céloztál, azokra lősz."

Zsendül a zöld, lányok melle keményszik,
Svájc égboltját minaretek tűhegye bökdösi...
            Népesülnek a pályák, a bezsongó teraszok.
Atlanti szabadság, de megállapodni sehol,
Mert mindenütt bélyeget üt rád ugyanaz az árnyék,
            Tájról tájra mozgat a te saudadéd.

A karneválnak vége. Miközben
A bús Brüsszelt a Halál hajszolja,
            Belga szívem ketté: két országra hasad.

Eltűntek a maszkák, vékonyul a show –
Te is elsülsz majd, amikor
A táncban két szétváló test és lélek,
            Mint két Korea, újra egyesül.

Zsendül a zöld, nem lévén más dolga: a zöld.
Végződésem kezdete óta
Hallgatom egetverő himnuszát:
            Kitelelt a hazám, haldokló Európa.