Gyakran hangoztatjuk a Bibliával kapcsolatban, hogy benne van minden, ami az élet, az ember boldogulásának titkához elvezet. Ez a mondat annyira igaz, hogy még tovább redukálható: ha nem íródott volna meg a teljes Biblia, csak néhány történet belőle, akkor is érthetővé válna az ember életének a titka a földön. Számomra ilyen Ábrahám története. Ilyen, mert ebben világosan látom, az Istennek van terve a világgal, Ő nem személyválogató, Ő ígéreteket adó és azokat beteljesítő, minket számtalan módon vezető és velünk levő Isten. Ilyen, mert nemcsak az Ő titka rajzolódik ki ebben a történetben előttem, hanem az ember életének az útja, az én utam, az én harcom is, ami mindnyájunk harca, amit meg kell harcolnia minden embernek, aki számára evidencia Isten léte. Ilyen, mert azt látom (és ebből nyerek vigasztalást), hogy nincs vétek nélküli ember, Isten embere is csak ember, mint én, mint mindenki más, aki nem tökéletes, aki elkövet néha egy-egy hibát, aki zsákutcába érkezik. Szeretem ezt a történetet, mert az látszik ebben, mindez nem számít. Nem számít, ha vétkezünk, nem számít, ha saját gondolataink miatt zsákutcába érkezünk, egyedül az számít, mi történik ezután. Vissza tudunk-e lépni az útra, amit elhagytunk.

Ábrahám mindig vissza tudott. Nem azért lett a hit hőse, minden hívők atyja, mert bűn nélküli volt. Számtalan hibás lépés, ha úgy tetszik, bűn tapadt Ábrahám életéhez. Mégis lehetséges volt Isten és az ő kapcsolatának folytatása. Egyfelől mert ott volt Isten tudása (az emberről), a terve és az irgalma, másfelől mert Ábrahámnál is ott volt mindig hibája felismerésének képessége, a visszatérés vágya. Ábrahám életéből úgy tűnik, mintha minden elkövetett hiba, bűn a várni (Istenre) vagy cselekedni feszültségéből született volna. Hogy Istennek vannak ígéretei Ábrahám számára, de az ígéretek beteljesedése nem történik meg azonnal (Izsák pl. több mint 20 évre született az ígéret elhangzása után), így tulajdonképp az élet nem teljesen olyan, mint amilyenre esetleg számítani lehetett. Várni, hinni, hitelt adni hihetetlennek hangzó ígéreteknek nem könnyű. Kevés hallgatás után, úgy tűnik, elfeledkezett az emberről az Isten, több hallgatás után, hogy talán nem is igaz az egész, talán nem is volt ígéret, csak az ő fejében, lelkében történt valami megmagyarázhatatlan, amiből ezt értette meg, még több hallgatás után pedig Istennek a tulajdonképpeni léte is megkérdőjeleződhet.

A mindennapok sodrásában nem mindig egyszerű az aktuálisan ránk váró döntéseket meghozni. Még nehezebb a döntés terhe, ha az ember már nemcsak saját magáért felelős, ha van társa, esetleg vannak gyerekei. Még ennél is nehezebb, ha van egy ígéretet adó Isten, aki látszólag oda sem figyel arra, mi történik itt a földön, mi van az ígéretet hordozó emberrel, meddig tudja elhordozni a várakozást úgy, hogy közben élni, dönteni kell. Hát dönt. Cselekszik. Ha egyszer az Isten hallgat, nem tesz semmit, majd ő megoldja az életét, megoldja a felmerülő problémát.
Valahogy így születhetett meg az Egyiptomba költözés gondolata (I.Móz.12.10-20.).
Érthető, indokoltnak látszó Ábrám döntése. Nem kell várni, nélkülözni, éhezni, éhen halni, még akkor sem, ha éhínség van a vidéken, ha egyszer az embernek van információja arról, hogy van olyan hely a világon, amelyet a csapás nem érint, és még az anyagi lehetőségei is megvannak, hogy ezt a költözést végrehajtsa.
Ábrám nem nyereségvágyból tette meg ezt a lépést.
Pusztán az élete, a felesége életének a féltéséből.
Bizonyos értelemben nincs is ebben a döntésben semmi engedetlenség, hiba.
És mégis van.
Mégis, hisz nem tudott várni.
Mégis van, mert nem tudta elhinni, hogy Isten, akinek terve van vele, vigyázni tud, akar rá minden baj, szűkölködés ellenére is.
Mégis van. Mert a történet szerint nem kérte az Isten útmutatását. Egyszerűen csak döntött. Ahogy gyakran mi is megtesszük a magunk életének bizonytalanságában, a segíts magadon, Isten is megsegít gondolatának igaznak tartásával. Számtalan bonyodalom születik meg a jónak, praktikusnak, indokoltnak látszó döntéseinkből. Épp úgy, mint ebben a történetben. Ábrám megérkezik egy idegen országba, idegenként, biztonság és védelem nélkül. Ráadásul azzal a bizonytalansággal, hogy vajon jó döntést hozott-e. Fél. És félti az életét is. Cselhez folyamodik, hazudik, és Szarajt is hazugságra kényszeríti. Nem vállalják, hogy ők egy pár. Hisz az ottani szokások szerint így is elvehetik tőle az asszonyt. Őt, a férjet pedig akár meg is ölhetik (ne legyen láb alatt).
Azt hazudják, hogy Szaraj a húga, hogy jól menjen Ábrám sorsa és életben maradjon.
Tulajdonképp nem hazudtak. Valóban rokonok voltak: Szaraj a húga volt Ábrámnak.
És mégis.
Mégis hazudtak, mert elsősorban a felesége volt.
Mégis hazudtak, és mégis engedetlenség ez, mert itt már megjelenik nemcsak az élet féltésének, biztosításának gondolata, hanem a nyerészkedés, a meggazdagodás vágya is.
Minden úgy lett, ahogy kigondolták: mondhatni, terv szerint haladtak előre a dolgok. Egészen a hallgatni látszó Isten figyelmeztető jeléig.
A fáraót ugyanis, aki magához vette a szépséges Szarajt, aki bőven megajándékozta Ábrámot ezért, a fáraót, az udvarát és az országát is csapások kezdték sújtani. Nem Ábrám, hanem a fáraó olvasott a jelekből. Nem Abrám, hanem Egyiptom uralkodója fejtette meg a figyelmeztető jel üzenetét.
A történet a nem könnyű szembesítéssel fejeződik be.
Ábrámnak meg kell jelennie a fáraó előtt. Megvallani elkövetett vétkét, és viselni annak terhét (a hazugságból származó kincseit nem vették el tőle). Meg kellett jelennie az Isten előtt is. Előbb azonban magába szállnia és felismerni azt, hol követte el a hibát.

Felpörgetett világban élünk, ahol az élet újra és újra döntések elé állít minket. Olyan világban élünk, ahol, amiben már minden van, minden elérhető, ha van az embernek pénze. A lehetőségek tárháza végtelen, csak pénzünk véges, egyre kevesebb, szinte semmire nem elég.
Mi is szeretnénk az életet, jobb életet biztosítani magunknak és szeretteinknek.
A történetből mégis világosan kiderül, hogy nem feltétlen a bőség, a gazdagság, a vagyon a legfőbb érték az életünkben. Akkor sem, ha azt látjuk, jobb annak, akinek több van.
Életünk gazdagsága a minket megszólító, nekünk is ígéreteket adó Isten.
Életünk gazdagsága a belé vetett hit.
„A hit pedig a nem remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." (Zsid. 11.1.)

Hogy ez nem könnyű, jól látjuk Ábrám életéből.
És jól tudjuk a magunkéból is.
Nem véletlen beszélünk harcról. Próbáról, ami ránk vár. Amiben néha elbukunk, néha felemelkedünk. Néha bizonytalanok vagyunk a várni vagy cselekedni döntésében, egyik szélsőségből a másikba esve a valószínűleg itt is szükséges egyensúly megteremtése helyett.
Talán nem a várni – cselekedni kérdésköre a legfontosabb a történetben és az életünkben sem. Hanem a hité. Hogy van Isten, aki a mi várakozásunk és ténykedéseink nemegyszer rossz megítélése, megcselekvése és ritmusa ellenére is figyel ránk és vezet.
Mert terve van velünk. Ígéretei ma is vannak és érvényesek.