Mint tudjuk, a magyar nyelv gyakran hajlamos leleményes és akár egyetlen szóval is sokatmondó lenni. Így van ez az anyagi szavunk esetében is, mely egyaránt képes kifejezni materialista és financiális gondolatokat, melyekre más nyelvek rendszerint külön szavakkal utalnak. És ha kicsit jobban belegondolunk, bőven találunk logikát a magyar szóalkotásban, hiszen anyagelv és pénzuralom kéz a kézben járnak egymással… 

Talán kissé túlzó csavar vagy meglepő ugrás, de véleményem szerint a szemlélet kicsúcsosodása egy újabb fogalomban ölt testet, méghozzá abban, amelyet – ki pozitív, ki negatív felhanggal – csak úgy hívunk, kapitalizmus. Ezzel a szóval állítjuk párhuzamba manapság a versenyszellemet, a szabad piacot, a dübörgő gazdaságot, vagy épp ellenkezőleg, ebben látjuk a világ megrontóját, a gazdasági válság magyarázatát, a mélyszegénységet és még ki tudja, mi minden rosszat. Amivel mindenki egyetért, az csupán annyi, hogy a kapitalizmus létezik – méghozzá körülöttünk – és alapjaiban határozza meg életünket. De most akkor végül is szeressük vagy ne szeressük? 

A Kapitalizmus: Szeretem! című dokumentumfilm remekül világít rá arra, hogy miért kell óvatosan bánnunk ezzel az államformával. Nem, nem írtam el: bár tisztában vagyok vele, hogy a kapitalizmus alapvetően nem államforma, hanem csupán gazdasági rendszer, a tárgyalt film ennek ellenére következetesen úgy beszél róla, mint az állami vezetés minden szintjét átható, egy ország irányítását alapjaiban meghatározó tényezőről. És bár lehet, hogy ez első látásra badarságnak tűnik, a film tanulsága szerint épp emiatt kell vigyáznunk vele. 

Michael Moore napjaink egyik legmegosztóbb dokumentumfilmese, aki rendre olyan témákat veséz ki alkotásaiban, amelyek égető problémaként, vagy legalábbis jellemző sajátosságokként vannak jelen az Egyesült Államok mindennapjaiban. Lehet persze őt – nem is alaptalanul – elfogultsággal vádolni, tenyérbe mászónak és kukacoskodónak titulálni, az azonban tény, hogy akár Amerika külpolitikájáról (Fahrenheit 9/11), akár az ország fegyvertartási kultúrájáról (Kóla, puska, sültkrumpli) stb. forgat filmet, azzal olyan gyenge pontokra tapint rá, melyekre korábban csak kevesen mertek. 

Így van ez a kapitalizmus témájának boncolgatása során is, melyet – alapos ember lévén – annak kezdeteitől vizsgál. A film elején elmeséli személyes gyerekkori emlékeit, sőt, archív felvételek segítségével meg is idézi a ’60-as évek Amerikáját, amikor rádió és tévé egyaránt a kibontakozó kapitalizmust dicsőítette, elültetve az emberek fejében, hogy ez bizony a létező rendszerek legeslegjobbika, mely mindenki számára biztos megélhetést és boldog életet garantál. Az ő generációjuk tehát már abban a hitben nőtt fel, hogy a kapitalizmus az egyik legnagyobb jó, ami a világgal történhetett. 

Ezután Moore továbbmegy, és – túllépve a nosztalgiázáson – felkeresi egyrészt azokat a városi kisembereket, akiket valamelyik bank épp kilakoltatni készül otthonukból, másrészt pedig parlamenti képviselőket, gazdasági és társadalomtudományi szakembereket, valamint papokat és lelkészeket szólaltat meg, akiket arra kér, fejtsék ki véleményüket a kapitalizmusról. A kiválasztott személyek – nem túl meglepő módon – egytől egyig elítélően nyilatkoznak róla, és – ki-ki saját szakterülete szerint – meg is magyarázzák, miért nevezhető ez a rendszer istentelennek és a gazdasági hanyatlás katalizátorának. Érdekes gondolatok érdekes emberektől, mindez azonban még mindig nem elég. 

Bár Moore közel sem nevezhető minden téren objektívnek és elfogulatlannak – Európáról és a frissen megválasztott Barack Obamáról például úgy beszél, mint minden álmok megtestesítőjéről és a jövő reménységéről –, érdekesebbnél érdekesebb eseteket rángat elő fiókok porosodó mélyéről. Így nyerhetünk betekintést például abba, hogyan válnak a bankrendszer és a tőzsde fejesei az Egyesült Államok elnökeinek közvetlen és személyes tanácsadóivá, milyen folyamatok vezetnek olyan világcégek csődbe jut(tat)ásához, mint például a General Motors, illetve hogy egyes nagyvállalatok miért kötnek titokban nagy összegű életbiztosításokat betegeskedő munkaerőikre, amelyek kedvezményezettje természetesen a cég. Poént talán nem lövök le vele, ha elárulom, hogy a kérdésekre adott válaszok mindegyikében szerepel a pénz szó. 

Mindezen érdekes témák után szinte már csak hab a tortán, hogy Moore a legfelsőbb körök képviselőitől (értsd: miniszterek és a Wall Street nagyágyúi) igyekszik számon kérni, hogy a 2008-as gazdasági válság kirobbanása után ugyan miért a bankoknak nyújtott azonnal segélycsomagot az állam, és miért hagyta az addiginál is sokkal inkább cserben a kisembereket. Sőt, a rendezőnek egy kisebb színjátékra is marad ereje: egy pénzszállító autóval elhajt néhány nagyobb bankhoz, melyektől – korábban ellopott vagyon címszóval – az emberek pénzét követeli. Mire azonban idáig jut a film, már senkinek sincs kedve mosolyogni a látottakon… 

A Kapitalizmus: Szeretem! végkövetkeztetése, hogy a rendszert, amelyben élünk, már rég nem illethetjük olyan szavakkal, mint például a demokrácia. A szabad piac a gyakorlatban annyit tesz, hogy a nagy hal felfalja a kisebbet, vagyis akinek sok pénze van, annak még több lesz, akinek pedig kevés, az előbb-utóbb éhen hal – legalábbis a jelenlegi állás szerint. Moore épp ezért filmje végén arra buzdít, hogy emeljük fel a hangunkat, és együttes erővel változtassunk ezeken a tendenciákon. A megoldás azonban valószínűleg mégsem abban rejlik, ha ülősztrájkot folytatunk a Wall Streeten, hanem ha kitaláljuk a módját annak, hogy ne mi szolgáljuk ki a rendszert, hanem a rendszer szolgáljon ki minket – merthogy erre is van példa kicsiny Földünkön.