Elég visszataszító film ez A bosszú jogán. Van benne rengeteg erőszak (nemi, lelki és fizikai egyaránt), önbíráskodás, nyomdafestéket nem tűrő szavak és még számos olyan összetevő, ami miatt nemet mondhatnánk megtekintésére. Egyvalamit azonban egész biztos örökre az eszünkbe vésethetünk vele, ha mégis megnézzük: csak olyan adósságot vállaljunk magunkra, melynek aztán a törlesztését is tudjuk vállalni! 

Ráadásul szó sincs benne pénzről, banki hitelekről és devizaárfolyam-ingadozásról, főhősünk, Will (Nicolas Cage) ugyanis egészen más jellegű terhet vállal magára, amikor egy jövőbeli apró szívességre ígéretet téve elfogadja Simon (Guy Pearce) ajánlatát. A férfi ugyanis felkínálja hősünknek, hogy az általa képviselt szervezet majd elteszi láb alól azt a mocskot, aki a film körülbelül ötödik percében megerőszakolta Will feleségét, Laurát (January Jones). Az egyébként módfelett higgadt, szórakozni sakk-klubba járó irodalomtanár indulatában elfogadja Simon ajánlatát, ám ekkor még egyáltalán nem sejti, hogy 21. századi Faustként magával az ördöggel kötött épp életre szóló szövetséget.

Persze csak képletesen, hiszen az öntörvényű és önbíráskodó csoport csak jót akar: megtisztítani New Orleanst a bűnözőktől, méghozzá sokkal hathatósabban, mint azt a rendőrség teszi. Ilyen emberek között pedig egyáltalán nem eshet szó ördögről és Istenről, hiszen ők önmagukat képzelik isteneknek vagy épp isten felett állóknak, épp ezért Willt is úgy kezdik irányítani, mint valamiféle emberfeletti hatalmú lények. A kérésük először „csupán” annyi, hogy balesetnek álcázva lökjön le egy embert egy felüljáróról a mélyben száguldó autók közé. A képlet tehát egyszerű: gyilkosságért gyilkosság, és máris két „perverz állattal” kevesebb szennyezi a Föld légkörét. 

Akkor tehát mindenki jól járt? Természetesen nem. Ahhoz ugyanis, hogy Will képes legyen megtenni, amire kérik, nem elég az alvilági szervezet „ösztönzése” (értsd: kényszerítése), hanem ki kellene ölnie magából minden moralitást, mindent, ami ellen lelke annyira tiltakozik – vagy csupán tényleg egy szerencsétlen balesetnek kell történnie, hogy a fickó meghaljon… Innentől a film úgy folytatódik, ahogy azt már sokszor láthattuk: a maffiagyanús jótétszervezet „egy apró szívessége” több hatalmas elvárásban ölt testet, sok szereplőről derül ki, hogy nem is az, akinek mutatta magát, főhősünk pedig vért izzad, hogy megóvja szeretteit és önmagát az egyre jobban elharapódzó szituációk közepette. 

Roger Donaldson egyáltalán nem rossz rendező, amit már több ízben is bizonyított (személyes kedvencem tőle A leggyorsabb Indian Anthony Hopkinsszal a főszerepben), és ezúttal Nicolas Cage-nek is sikerült olyan színvonalat hoznia, amilyet már rég láthattunk tőle, a film mindezek ellenére mégis bűzlik. Úgy néz ki, ezúttal a forgatókönyvírók felejtették el, milyen is az ember. Szelíd és csendes tanárból ugyanis nem lesz másfél óra alatt gyilkos – még úgy sem, hogy a filmidő természetesen nem egyenlő annak játékidejével. De a (szinte) teljes rendőrség korrumpálódása is hihetetlen kissé, mint ahogy a többi „beszervezett szívességviszonzó” szó nélküli engedelmessége is – vagy ebből a világból végképp kihaltak már a morális értékek, és csak a bosszú születik meg újra és újra?  

Nekünk (naivaknak?), akik szentül hisszük, hogy ez nem így van, talán épp ezért nem tetszik ez a film, mert olyan világot vázol fel, amilyenben soha nem szeretnénk élni. A pesszimisták persze legyinthetnek, mondván, hogy már régóta ilyenben élünk, de reménykedjünk, hogy nincs igazuk. Önbíráskodás, gyilkolás „a jó cél érdekében”, a bosszú jogán… Azt már nem! Akkor inkább soha ne törlesszük azt az adósságot, amit eleve nem kellett volna vállalnunk! Hiszen választás – még az elején – bizony volt.