„Ami este szilánkosnak tűnik,
az álom, add át a vánkosnak.
Megszűrik az ég üveghutái és reggel
szilánktalan egész az áttetsző ablak"
Deme Tamás

Add, Uram, add, hogy újra szálljak, hogy szárnyszegetten
is verdessek feléd, repülve tegyem meg az utat belső
labirintusomban, arra szálljak, amerre Te akarod,
hogy szabadságom a Te szabadságod legyen,
a kapcsolatok árnyékfoltjain átszüremkedjen, a fehér
pihetollak keresztezésén átszivárogjon a fény, szabadíts
meg magamtól, Uram, hogy ne én legyek többé, hanem
Téged találjalak bennem, ha befelé tekintek,

Téged mutassanak mélységem tükrei, hozzád fussanak
a láthatatlan szálak, amivel megkötöztettem, amivel
gúzsba kötöttem magam, amivel megkötöztem azokat,
akik oldásomra hivattak, add, hogy terveidben repüljek
tovább és szárnycsapásaimmal emeljem azokat, akik
nem tudják, mit tud a felhajtóerő, felfelé nézni, szárnyat
bontani, emelj magasba, add, hogy ha visszanézek,
ne a magam összetört szilánkjait keressem, azokra tekintsek,
akik nem tudnak még repülni, elszakadni, nem mernek
elrugaszkodni, nem tudnak emelkedni, add, hogy csapzott
szárnytollaimon is áthatoljanak sugaraid, hogy
letükrözhessem a házakba, a borús szobák mélyére,
a pállott ágyhuzat alá, gyűrött, forró párnák közé,
iskolapadokba, utcasarkok szürke kövei, házfalak
málló repedései közé,

arcok mélyszántásai, földnehéz barázdái közé, tekintetek
tompa opálüvegei, aluljárók foszlott paplanjai, steppelt
álmai közé, hol a hálószobatitkok mindenki titkai már,
hol a közöny tömegesen lót-fut, mint akinek sietős,
sietős elfutni, összezárt szárnyakkal, bezárt szívkamrákkal,
léleklakat súlyát cipelve, a teher lehúz, mi ez a nehéz,
mitől vonszolódik a tömeg, mitől vonszolódnak olyan
lassan, mint Polüphémosz birkái, hasuk alatt élő súlyok,
a lélek terhelései.

Te add röppályám ívét, ne tévesszek irányt,
gyógyítsd meg törött szárnyaimat, Uram.