Az elsőszülöttség kiváltság. A bibliai időkben, majd később, a keresztény társadalmakban is ők örökölték az atyai áldást, vagyont, földet vagy éppen a trónt, a királyi koronát. Nem véletlen tehát, hogy az elsőszülöttek hercegi és hercegnői mivoltára már Alfred Adler, a testvérek közötti születési sorrend lelki lenyomatának egyik legelső vizsgálója is felhívta a figyelmet.
Michael Grose, Adler követője a témában írott alapművének már a címében (Why First Borns Rule The World And Last Borns Want To Change It? – „Miért az elsőszülöttek uralják a világot, az utolsók pedig miért akarják megváltoztatni?”) is jelzi az alapvető pszichikai beállítódás különbségét az elsőszülöttek és testvéreik között.

De valóban, miért akarnak uralkodni az elsőszülöttek? A mélytudatunkban rögzült trónörökös archetípusán túl az elsőszülöttek uralkodási vágya alapvetően helyzetükből is fakad. Mivel a testvérek sorrendjében ők a legelsők, óhatatlanul rájuk irányul a legtöbb figyelem: már születésük előtt repesve várják őket, naplót vezetnek fejlődésükről, minden megmozdulásukról visszajelzést kapnak. Minél később születik kistestvérük, minél tovább fürödhetnek az egykeség fényében, annál ádázabbul védik majd (öntudatlanul is) elsőségük privilégiumát egész életükön keresztül. A testvér megszületése előtt az első gyereknek „alanyi jogon” jár a kitüntetett figyelem, ehhez szokik hozzá, számára ez olyan alapszükséglet, mint az étel vagy a friss levegő. A testvére(i) megérkezése után azonban harcolnia kell ezért, így már kisgyerekkorában kiépíti azokat a kommunikációs stratégiákat, és ha kell, megkeresi azokat a kommunikációs és manipulációs eszközöket, amelyekkel újra ő kerülhet a középpontba. Ezt nem gonoszságból vagy rossz szándékból teszi, sőt! Az elsőszülött önmagát érzi meglopottnak, ha nem rá irányul a legtöbb, vagy ha lehet, minden figyelem. Számára az a természetes, a biztonságos, a megnyugtató, ha minden szem őrá néz, minden fül őt hallgatja. Nem véletlen tehát, hogy az elsőszülöttek gyakran kerülnek vezetői pozícióba, s talán az sem meglepő, hogy éppen ők azok, akik komolyabban veszik a család iránti felelősséget is.

Ez a kitüntetett figyelem iránti elemi igény lehet annak a sztereotípiának is az alapja, hogy az elsőszülöttek (és az egykék) önzők vagy nagyképűek. Az valóban tény, hogy nehezen ismerik be a hibáikat, és mindig nagyon sokat várnak el maguktól. De mint elsőszülöttektől a család is többet vár el tőlük, nekik tehát sokkal nehezebb beismerniük, ha valamiben nem olyan jók, mint mások, vagy ha valamit nem tudnak.
Adler is hataloméhes konzervatívokként jellemzi az elsőszülötteket, mégis úgy, mint akik született vezetők, megbízhatóak, lelkiismeretesek, de perfekcionisták. Ezeket a személyiségvonásokat persze a család, a közösség fejlesztésére is felhasználhatják, amiben nagyon nagy szerepe van a kistestvéreknek. Az elsőszülöttek ugyanis előszeretettel gondoskodnak a kisebbekről, szervezik játékaikat, s ha a szülő képes arra, hogy a testvérféltékenység problémáit pozitívan kezelje, az elsőszülött és testvérei között örök szövetség alakulhat ki. A legidősebb testvér a szülők halála után, legyen akár fiú, akár lány, szinte automatikusan átveszi a családfő tisztjét. Nemcsak lelkileg, hanem sokszor anyagilag is felelősséget vállal testvéreiért, figyeli sorsukat, gondozza őket, és képes a legnagyobb áldozatra is, hogy a családi egység megmaradjon.

A munkahelyén ugyan sokszor vádolják karrierizmussal, de ahogyan a családon belül, a munkahelyen is hasonlóan működnek a dolgok: ha az elsőszülött az őt megillető helyre kerül, ha elismerik a munkáját, pozitív tulajdonságait, akkor a csapat motorja lehet. Éppen ezért a gyülekezetekben is érdemes odafigyelni az elsőszülöttek leadott jeleire. Mert ők biztos, hogy keresik a helyüket, s vezetői képességeikre érdemes jól építeni, hogy ne kiskirályok és despoták, hanem húzóemberek legyenek a közösségben.