Soha nem látott hókatasztrófa sújtotta Magyarországot március közepén. A képek, a tények ismertek: ezrek rekedtek autóikban az ország nyugati részén, ezrek maradtak áram nélkül hazánk keleti régióiban. Jómagam pedig a két frontvonal közül figyeltem az eseményeket – férfiasan bevallom – a meleg szobából.

Azonban mégsem hagyott nyugodni az egész. Saját prioritásaimat is át kellett szerveznem: két éjszaka alatt nem aludtam többet öt óránál, órákat késtem a rendkívüli helyzetben vállalt munkám miatt egy családi ebédről, le kellett mondanom egy angolórát és a szombati esti lazítást is a barátokkal. Nem hagyta ugyanis a lelkiismeretem, hogy mással foglalkozzak.
Ha épp nem cikket írtam a témáról, órákig csak a székesfehérvári Vörösmarty Rádiót vagy – az Ozone FM két frekvenciáját és a Rádió Pluszt egybekapcsoló – győri rádiósokat hallgattam. 

Megdöbbentő és megható volt egyben, amit például a győri kollégák műveltek az éterben. Van, aki 27 órát egyhuzamban ült a mikrofonnál, de a többség sem aludt fél-egy óránál többet ebben a két napban. Sok autójában rekedt embernek a rádió jelentette az egyedüli információforrást, sőt, biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal többet: az utolsó reményt.

Ez nem túlzás. Annak a hölgynek például biztosan a rádió jelentette az utolsó reményt, aki annyit írt SMS-ben a stúdióba, hogy társaival megfagynak, ha nem érkezik segítség. Hárman ültek egy autóban, és nagyon fáztak, akkor már második éjszakája a hó fogáságban voltak. A rádiósok azonnal első helyre vették a trió ügyét, mentőakciót szerveztek. Találtak is egy csapat önkéntest, akik épp a környéken jártak, és takarót, meleg ruhát és élelmet vittek a rászorulóknak. A rádiósok megkérték őket, hogy keressék meg az SMS-t írókat.

Részlet a rádióadásból:

https://soundcloud.com/media-2-0-blog/gy-ri-r-di-sok

Ekkor feszült légkör lett úrrá az adáson.
A műsorvezetők megkérték a hallgatókat, hogy csak az telefonáljon, aki a vészüzenetet küldőkről tud valamit. Csörögtek a telefonok, az adás készítők pedig sorra kapcsolták ki a más ügyben jelentkezőket.
Végül befutott a várt hívás, amiért fenntartották a vonalat: az önkéntes mentőcsapat megtalálta a segélykiáltókat és átadták nekik a meleg ruhákat és a takarókat.
Megmenekültek.

A rádiósok egyszerre lélegeztek fel, majd másodpercekig megszólalni sem tudtak. Ismét csak nem túlzás, ha azt mondom, megmentettek három életet.

Lehet, mi nem kerülünk közvetlen életveszélybe: nem rekedünk hóviharba és nem önti el házunkat a vörösiszap vagy az árvíz. Bennünket halálveszély fenyeget, ha nem ismerjük az Életet. „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust (Jn 17,3) Ismerjük? Élünk? Vagy mi is ott rekedtünk életünk autópályáján?

Istennél elsőbbségünk van. Neked is, nekem is, mindannyiunknak. Hozzá bármikor fordulhatunk, hóviharban, napsütésben, bánatban és örömben. Ő nem válogat, hogy kit mikor hallgat meg, ő nem disztingvál saját életünk katasztrófái között. Lehet, hogy te azért rekedtél meg életed sztrádáján, mert elhagyott a szerelmed vagy elveszítetted a munkádat vagy meghalt az édesanyád vagy megbántott a legjobb barátod vagy évek óta nem becsüli munkádat a főnököd... Isten ezek között sem rangsorol. Hozzá bármikor, bármivel fordulhatunk.

Ő készen áll, hogy küldje a mentőcsapatait. Te megírtad már neki segélykérő SMS-ed?