Hónapokkal ezelőtt iskolaválasztás előtt álltunk. Fiunk nyolcadik osztályos és végigjárta a középiskolába való felvételizés procedúráját: nem tudom eldönteni, hogy vannak-e tanulságai, vagy bármennyire  okosan próbálja is szülőként tenni az ember a dolgát, akkor sem tudja a folyamatot irányítani. Megírta az írásbeli felvételit és ezzel eldőlt minden. A szóbeli és egyéb gyakorlati feladatsor már csak a dekoráció volt. Hogy a szóbelin az elérhető 25 pontból 24-et megszerzett, amire büszke volt, már nem befolyásolta a végeredményt. 

A dolgot bonyolítja, hogy fiunk az emberiségnek abba a 10%-ába tartozik, akik auditív típusok. Hallásból tanul, igen jó a memóriája, a matematikához is jó érzéke van, de auditív beállítódása miatt a rész-számításokat fejben végzi el, nem írja le. A tanárok bő vázlatokat szoktak a táblára írni, amit a sok vizuális típusú gyerek többnyire értelmes tevékenységnek tekint és idővel alázatosan meg is tanul leírni.

De mi van az auditív gyerekekkel? Fiunknak a leckék leíratása ráadásul azért gyötrelmes még külön is, mert a táblán látott kép és annak kézi leírásához szükséges művelet elvégzéséhez szükséges agyi kapcsolat nála nem működik jól, állítólag azért, mert kisgyermekkorában a négykézláb mászás korszaka kimaradt, ő ugyanis egyből járni kezdett. A helyesírása ezért tele van elírásokkal, kihagyott betűkkel. Egy – a felvázolt problémát nem ismerő – magyartanár a jelenséget katasztrofális helyesírásként értékeli.

Na most mi történik, ha egy ilyen gyerek írásbeli felvételit ír? Az elért pontjai mit fognak megmutatni azokból a képességekből, melyekkel rendelkezik?

Én hinnék a meritokráciában – vagyis abban, hogy a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedés a tudástól és a munkateljesítménytől függjön –, de az iskolarendszer már a 14 évesek meritokratikus rangsorolásában is – a mi családi nézőpontunkból – vészesen egyoldalúan szűr.

Mire való az iskola?

Itt lóg felettem Reményik Sándor képe, aki annak idején versben a templom és az iskola megtartására buzdította az anyaországról leválasztott, kisebbségi létre kárhoztatott erdélyi magyarokat. Az anyanyelvükért lelkesedő, azért élő-haló emberek, „kiművelt fők” lebeghettek lelki szemei előtt, akik mind az iskolájukban kapják meg az ehhez szükséges motivációt.  Az ő eszménye olyan iskola volt, mely ezt a célt tűzi ki maga elé: olyan intézmény, mely identitást ad, orientációt kínál fel és értelmes élet látomását képes megidézni a diákokban, akik ezért utólag hálásnak és adakozónak bizonyulnak.

Néhány éve érettségi találkozóra mentem egykori középiskolámba. A találkozó elején kért néhány percet a jelenlegi igazgató, aki ismerős volt nekünk, mert már akkor a tanári kar tagja volt, amikor mi oda jártunk. Beszámolt az iskola jelenlegi működéséről és a végén ajánlotta nekünk az adakozás és az iskola támogatásának lehetőségeit. Miért nem éreztem úgy, hogy ki kell fejeznem a hálámat az intézmény  iránt? Én pályaelhagyó voltam, vagyis nem szakirányban tanultam tovább, de ettől még érezhetném úgy, hogy az iskola sokat adott nekem! De vajon sokat adott?Egyáltalán: mit adott? Mert ha mérlegre teszem azt, amit adott és amit elvett, akkor félek, hogy az utóbbi felé billenne a mérleg nyelve.  Mert elborzadok, ha belegondolok, mennyi időt töltöttem életemben iskolapadban ülve, hány perc, óra, hét, hónap, év telt el azzal, hogy olyan készségeket próbáltam elsajátítani, melyeket ma egyáltalán nem használok.  Az Edda együttes annak idején arról énekelt, hogy „éveim a toronyba vesztek”, utalva a sorkatonaság alatt elvesztegetett időről. De éppen lehetne énekelni az „iskolapadba veszett” évekről is.

Ám az iskolarendszer egyre többet akar „nyújtani”, egyes iskolák egyre merészebben és pimaszabbul állítják, hogy a társadalmi hierarchiában jobb helyre juttatják nebulóikat. Egyes gimnáziumok odáig merészkednek, hogy mérnök szakot, jogász szakot stb. hirdetnek meg a tizennégy éveseknek. De hány tizenéves tudja, hogy mi akar lenni felnőtt korában? Sebaj, a szülei tudják helyette – néha talán túlságosan is magabiztosan, és elhiszik, hogy az érdemjegyek a társadalmi ranglétrán való felemelkedés apró, de hosszú távon összeadódó mozzanatai.

Andorka Rudolf szociológus finoman így fogalmazott: „Kétséges, hogy a társadalom számára a „tiszta jeles” tanuló lesz-e a legértékesebb.”

Rendíthetetlenül hisznek az emberek az iskola hasznosságában. Holott saját személyes tapasztalataim alapján bátran kimondom, hogy az, ahová eljutottam, éppen az akkori iskolarendszer és az általa közvetített ideológia ellenére történt.

Mintha nem létezne a tapasztalatoknak, ismereteknek, tudásnak és bölcsességnek átadására szolgáló más mód, vagy ha létezik is, nem lehet rá ötöst kapni, és ezért a komolysága megkérdőjelezhető.

Hétről hétre eljönnek hozzánk gyerekek-fiatalok, akik beülnek a kanapénkba, isszák a teánkat, játszanak a nerfekkel (játékfegyverek), aztán simogatják a macskát, majd amikor eljön az idő, leülünk és elbeszélgetek velük témákról, amelyeket mint lelkész fontosnak tartok, amelyekről alig tudnak valamit, vagy szinte semmit. Látni rajtuk, amikor mélyen megérinti őket valami, hangosan nevetünk, ha valamit viccesnek találnak és láthatóan örömöt szerez ez az egész nekik. És néha elgondolkodom, hogy valaha, a bibliai időkben ilyen volt az oktatás – a fiatalok választottak maguknak rabbit, aki saját házában fogadta őket és a személyesség körein belül zajlott a tudás és a tapasztalatok átadása. Pihenés közben együtt rágcsálták el az árpakenyeret és a szárított halat, és szerepek nélkül kommunikáltak egymással, a lehetséges intimitásban.  

De gondolhatunk a céhekre és gurukra is, vagy a szakmák mestereire és még sok másra, nem is beszélve az önképzés lehetőségétől. Tehát a tanítás mindig is személyes, intim ügy volt, egész addig, amíg a közoktatást ipari szintre fejlesztettük. De vajon milyen hozadéka volt és van ennek?

„A tömegoktatás a modern társadalmakban összekapcsolódik az esélyegyenlőség eszményével – amely szerint az emberek képességeiknek és tehetségüknek megfelelő társadalmi pozícióba kerülnek. A gyakorlatban azonban az oktatás inkább megerősíti a létező egyenlőtlenségeket, semmint megszüntetné azokat” – írja Anthony Giddens.