Ha első nekifutásra definiálni próbálnám, mi is az, hogy "remény", azt mondanám: nem más, mint annak feltételezése, hogy az a jó dolog, amit a saját jövőmre nézve elképzelek, a jövő egy pontján valóban be fog következni; sőt, annak feltételezése, hogy ez a bizonyos várva várt jövő bizonyosan szebb és jobb lesz, mint a nemkívánatos jelen vagy éppenséggel a múlt, melytől az ember gyakran inkább szabadulna. De mire is alapozzuk az effajta várakozást? Szigorúan evilági, ésszerű keretek között bizony be kell látnunk, nincsen ésszerűtlenebb és szánalmasabb dolog, mint a reménykedés. Talán nem véletlen, hogy éppen a felvilágosodás egyik legnagyobb magyar alakja írhatta le azt a sort, amelynek pontosan közismertsége miatt már-már alig fedezzük fel szellemességét, logikus képalkotását:

"Égiekkel játszó földi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény"! 
Mennyire igaz, hogy a jövővel kapcsolatos bárminémű feltételezés megalapozatlan, "vak", hiszen a jövőbe nem láthatunk! Elképzelünk valamit, ami délibábnak, tüneménynek bizonyul. Mi több, a versből közvetve az is kiderül, hogy az emberi élet természetes íve lefelé hanyatlik, életünk tavaszát elkerülhetetlenül az ősz és a tél követi, reményeink egyre-másra cserbenhagynak minket.

A remény csalfaságát nemcsak a magyar Csokonai, hanem külföldi kortársai is igen szellemesen verselték meg az úgynevezett "ész korában". Az egyik kedvencem a Magyarországon szinte ismeretlen John Dyer Grongar Hill című verse (1726), amely a reménykedést egy "kiránduló" hasonlattal illusztrálja. Olyan ez, mondja, mint amikor a vándor megáll egy magaslati ponton, és szemét végigjártatja a tájon, amelynek a messzeségből szemlélve minden eleme - a szeles hegycsúcstól és a zöldellő völgytől kezdve egészen a romos toronyig - szép és vonzó, mint az "etióp karján a gyöngysor". A veszélyek (például hogy vajon át tudunk-e kelni a rohanó patakon) távolinak, s ezért jelentéktelennek tűnnek. Így van ez az emberrel is, okít ki a korra jellemző didakticizmussal költőnk: a jövőt ugyanúgy félreismeri a "Remény csalfa szemüvegén keresztül", ahogy a vándor is csak akkor tapasztalja meg, hogy a messziről szépségesnek tűnő orom rideg, kopár és szeles, amikor már igen közel van hozzá.

A keleti meditáció, sőt, bizonyos szempontból a keresztény misztika is azt tanácsolja nekünk, hogy szabaduljunk meg az idő terhétől, és egyesüljünk Istennel az örök jelenben. Ezúttal egy hozzánk korban közelebb álló költőt idézve: T. S. Eliot Négy kvartett című késői nagy költeményében (amelyben mindkét hagyomány hangot kap) nagy a hangsúly azon, hogy az ember csupán félig él, ha nem a jelenben él: ha a múltba néz és a visszafordíthatatlanon kesereg, vagy pedig a jövőn csüng és életét vágyai vagy félelmei uralják. De éppen keresztény szellemiségénél fogva a versnek az is központi gondolata, hogy "az időt csak idő által lehet legyőzni", pontosabban a győzelem reménye egyedül azon alapszik, hogy Isten az ember iránti szeretetből belépett az időbe és felhasználja azt céljainak beteljesítésére.

Az időhöz való viszonyát tekintve a bibliai vallás éppen ezért egyedülálló. A reménységnek és a várakozásnak csak azért van értelme, mert nem valamiféle "fölöttünk" elhelyezkedő, tökéletes és időn kívüli platóni mennyek országában hiszünk, hanem abban, hogy "már" eljött közénk az Isten országa, de "még nem" teljesedett be uralma e földön (Oscar Cullmann). Ennek a sajátos időszemléletnek a kifejezésére van a Bibliának egy sajátos nyelvi eszköze: a tipológia, amelyet Fabiny Tibor találóan a "beteljesedés nyelvének", Northrop Frye pedig a "hit és a remény" nyelvének nevez.