Mi a különbség a "volt" és az "élni fogsz" sírfelirata között?

Annyi, mint reményég nélkül, vagy reménységgel élni és meghalni. Annyi, mint az életben hinni, vagy az örök életben. Önmagunkban, vagy a Felettünk Levőben.
A remény nem pszichológiai fogalom. Léte vagy hiánya mégis meghatározza az életet. Ha van, ott van a gyermek fogantatásának pillanatában, a nevelés küzdelmeiben és csatáiban, az életünk megélésében, a nehézségekkel való megküzdésben, mindenhol, ami pillanatnyi nehézséget, kihívást jelent.
Kinek és honnan?
Nem merném leírni, hogy az Istent nem ismerő embernek ne volna reménye. A pestisként terjedő depresszió viszont, tetszik vagy nem, arról beszél, hogy egyre több ember él reménység nélkül. A reménynélküliségbe bele lehet betegedni. Az ember elveszti a saját élete értelmébe vetett hitét, nincs kedve és ereje élni (hiszen minek?), nem hisz a jövőben és nem várja.

Valljuk be, minderre számtalan okunk van, lehet. Az élet nemcsak jó dolgokat hoz nekünk, hanem rosszakat is. Nemcsak egészséget, de betegséget is. Nemcsak boldogságot, hanem csalódást, fájdalmat is.
Van, aki lelki alkatánál fogva nehezebben küzd meg a nehézségekkel, van, aki neveltetése következtében tanult tehetetlenségben szenved, van, aki sérült énképpel lép be a felnőtt korba. S az sem mindegy, hogy az ember egyedül él a világban, vagy maga mellett tud valakit. És mindehhez még hozzájön a társadalmi, gazdasági bizonytalanság.
Életünk történéseiben bőven van időnk ráeszmélni arra, hogy egy csomó dolgot nem tudunk megoldani, egyszerűen azért, mert nem rajtunk áll, nem mi tartjuk ezeket kézben. Gyakran úgy tűnik, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek velünk.
Amíg viszonylag fiatalok és egészségesek vagyunk, látjuk magunkban az esélyt a megoldásra, korrekcióra. Egy komoly, nem várt betegség azonban minden önbizalmunkat megrendíti, s mindent a feje tetejére állít.
A reménység, ami erőt ad a jelenhez és bátorságot a jövőhöz, a hitből táplálkozhat. A hitnek egész emberi egzisztenciánkra vonatkozó átfogó válaszai vannak. A honnan jöttünk, miért vagyunk, mi felé tartunk kérdéseire tudott válasz biztos kapaszkodónak látszik a nehézségekben is.
Az élet igenlése, értelme szempontjából nem mindegy, hogy egy "véletlen baleset" miatt jöttünk a világra, vagy valaki akarta a létezésünket. Már szüleink megerősítő szava is sokat számít, de a szülő a későbbiek folyamán felelősségre vonható az elrontottnak megélt élet akarójaként. "Hisz jól tudod, nem kértelek, nem kértem tőled az életet."
A 139. zsoltár azt a titkot osztja meg velünk, hogy Isten szemei már a mi alaktalan formánkat is látták. Ő az, aki mindenek előtt és fölött akarta az életünket. Ennek az életnek az értelme lehet "csak annyi", hogy a"te ismered minden utamat" nem túl kellemes gondolatától eljussunk az "ismerd meg minden utamat"vágyáig. Azaz, hogy megtaláljuk életünkben az Istent, és akarjuk Őt magunk mellett. Vele olyan társat kapunk, aki megtapasztalható módon velünk van jóban és rosszban.
A másik félelmetes érzés a halál gondolatával való találkozás. S bár ez a találkozás már gyermekkorunkban megtörténik, valóságossá és élessé az élet közepe táján lesz. Mikor (ha addig nem is) el kezdjük érezni hanyatló erőnket, s mindennapos látogató lesz a betegség. Innentől kezdve gyászmenet az élet, ha nincs hitünk és reménységünk. Csak a veszteséget, a "lemeztelenítést" éljük meg, s képtelenek leszünk észrevenni az örömöt, s életünk, személyiségünk növekedési esélyét.
A reménységre való rátalálást indirekt isteni dolgok is segítik: a természet körforgása, az új nap megújító és megerősítő ereje, az alkotási kedv és tehetség, a munka, az utódok, gyerekeink nemzésének vágya és csodája. Segítség minden ember, akiben reménység van, s ezt élete példájával láttatja. Segítség az orvos, a pszichológus, a pszichiáter, aki reménységgel néz rám mint "betegre". Mert a betegségemen túl ember vagyok. Mint ő. Az Isten szeretett gyermeke.
"A világ sóvárogva várja Isten fiai megjelenését..."

Czapp Enikő
lelkész