"Aki szegény, az a legszegényebb"

Valamiért ez a verssor futott át agyamon, mikor olvasgattam nemrég az elemzéseket a gazdasági válság kapcsán. Anélkül, hogy cáfolni akarnám József Attila gondolatait, mégis én ezt úgy mondanám, hogy: akinek nincs reménysége, az a legszegényebb. A reménység kincs. Olyasvalami, mely a legnehezebb helyzetekben csillog a leggyönyörűbben. A legnagyobb nyomorúságok között mutatja meg igazi értékét. Erőt ad az ember életének. Erőt a továbbiakhoz, erőt az újrakezdéshez.

"Nincs remény!"

Aki valaha is szembetalálkozott már az életnek bármely területén ezzel a két szóval, azt hiszem, pontosan tudja, hogy ennél nyomorultabb állapot nem létezik. 
Mindegy, hogy betegség, munkanélküliség, gyermektelenség vagy bármi más... Ha elhangzik ez a két szó, egyszeriben mintha minden elveszni látszana. Mintha a levegő is elfogyna...
Egyre több reményvesztett embert látok, ha körbenézek magamon. Vannak, akiktől mások veszik el a reményt, és vannak olyanok, akik - talán furcsa - de magukat fosztják meg a reménytől.
Nagy dolog, ha az ilyen ember mellett ott áll egy másik, akiben még él a remény. Emlékszünk még arra a sok-sok éve a Bethesda partján várakozó betegre, aki azt mondja Jézusnak: Nincs emberem...? Akinek nincs embere, annak nincs reménye sem.
Tovább gondolkodom. És eszembe jut az irgalmas samaritánus példája. Az a pap, és az a lévita, aki messzire elkerülte azt úton fekvő, reményét vesztett embert, nem tudott, nem akart melléállni annak, aki szükséget látott. A samaritánus lett az úton fekvő reménysége: felcsillant a remény a gyógyulásra, hiszen magával vitte, és gondoskodott felépüléséről. De nem csak ennyi történt. Ez a samaritánus magára vette a másik reménytelen helyzetét, és helyette is hitt, remélt. És mert remélt - cselekedett.

Ez a felebarátság. Ilyen a felebarát. Hisz és reménykedik sorsom jobbrafordulásában akkor is, mikor én már (vagy még) képtelen vagyok erre. És mert "helyettem" remél, cselekszik is: mellém áll, magára veszi a terhemet. 
Nem azért teszi, mert neki gondtalanul csodás, könnyű az élete. Hanem szeretetből cselekszik. Miféle szeretetről lehet itt beszélni? - hangozhat a kérdés, hiszen ismeretlen volt számára az az úton fekvő. És valóban: nem érzésekről van itt szó. Annál sokkal többről. Arról a szeretetről, amelyet ez a samaritánus már megtapasztalt és most továbbad. Az Isten megtapasztalt kegyelme, szeretete cselekvésre ösztönzi az embert: add tovább! És meglátod, újra és újra visszakapod. Ez a szeretet, amely bármelyikünket egyszer már felemelt, kiemelt nyomorúságos állapotunkból... ez az, amely cselekvésre kell, hogy ösztönözzön minket. Menj és vigyél reménységet oda, ahol már nem tudnak remélni! Ébressz hitet ott, ahol már nem tudnak hinni! Élő hitről, élő reménységről beszélek, amely életre kelti azt, akit megérint.
Nem tudom, ennél nagyobb feladat létezik-e. De abban biztos vagyok, hogy ennél csodálatosabb nem létezik. Szó szerint: hisz ha valahol valami új születik, az maga a csoda. 
Ha pedig valahol új reménység születik... az minden csodák legnagyobbika.

Kívánom, hogy legyen részünk benne!

Turcsikné Révész Judit
református lelkész, az Európa Rádió szerkesztő-műsorvezetője