A templomablak, vagyis a vékony hártya a vallásos és a nem vallásos világ között: amin be lehet tekinteni és ki lehet rajta nézni. Felmerül bennem a kérdés a verset olvasva, hogy a mai világban van-e még ablak? Az olyan emberek, mint én, az utcát járva egyszerűen elsétálnak a szakrális világ mellett. Benézhetünk és láthatunk is?

Régen megtanították nekem, hogy a templomok, a különböző művészettörténeti korszakoktól eltérően építészetileg azt a célt szolgálták, hogy a belépőket elkápráztassa nagyságával, szépségével és a mennyhez való közelséget sugallja.
A hívőket erősítette hitében és a nem hívőket monumentalitásával elcsábította. Embernek kételye nem lehetett Istent illetőleg: biztonság, remény és hit. Régen, egy tucat falura jutott egy templom, mára viszont a házsorok és a kisutcák között elbújva állnak.

A hitet úgy képzelem el, mint azt a kis kápolnát, ami mellett akár naponta négyszer-ötször is elmegyek. Ott áll egy járdaszigetnyi területen, nem messze a Kaszásdűlői hévmegállótól, körbefonva autósávokkal. 
Vastag fal védi, ami nem más, mint az utak szürke porfogója, kis kertje van, ha magas busszal megyek el mellette rálátni: pár vékony derekú fa kisvirággal, szépen megnyírt fűvel. De a busz indul, a HÉV-et mindjárt lekésem, rohanni kell. Sosem megyek be.

Most mégis elképzelem, hogy milyen lenne, ha szánnék rá pár percet...
Úgy, mint Dsida versében, én is koszosnak és ócskának látom kívülről, valószínűleg réges-régen elfelejtették. Felnézek ablakaira: vakok szemgödre, onnan tekintet nem léphet ki. Benyitok: a kintről hozott világosság megbolygatja érzékeimet: szentek, képek, padok, összefolyt tempera-színek keverednek...
Már hozzászoktam a benti hűvösséghez, körbevezetem szemem bogarát, felismerem az apróbb részleteket is. Látom a bent ülőket, hallom imáikat, mormoló gondolataikat. 
Érzem, hogy hisznek és hiszem, hogy egyszer talán megtalál engem is a mélyről jövő világosság, éles késsel felmetszve azt a vékony hártyát.

Farkas Zsófia
KRE, Kommunikáció szakos hallgató