Tizenkét dühös ember 
(Twelve Angry Men) 
fekete-fehér magyarul beszélő amerikai filmdráma, 100 perc, 1957
rendező: Sidney Lumet

Melyikünk nem volt még a vádolt helyzetében? Mindegy, hogy munkahelyi konfliktusról beszélünk, bírósági tárgyalásról, vagy arról, hogy anyukánk cigizéssel gyanúsít.
Borzasztó érzés megvádolva lenni. Nem is tudom, hogy akkor rosszabb, amikor jogos, vagy akkor, amikor teljesen vétlenek vagyunk. Az egyiket a lebukás és hitelvesztés lehetősége teszi elviselhetetlenné, a másikat az, hogy a vádlónk nem szavaz nekünk annyi bizalmat, mint amennyit elvárnánk. Nem véletlenül használjuk azt a kifejezést, hogy sarokba szorítani. Bizony ilyenkor feszeng az ember, elszorul a torka, szeretne több teret, több levegőt, kiutat. Akkor is ég az arca a pirosságtól, ha a vallatólámpa csak képzeletbeli, és akkor is fél, hogy egyszer csak vége lesz, ha a puskacső, amelyet rászegeznek már csak nagymamák beszámolóiból rémlik.

Bizony egyetlen vádlóval szemben megállni is kemény feladat és bátorság, nem még 12-vel szemben. Hiszen itt már sokkal több az indulat, az érzelem, az ellentét - a tét is. Azonban akár egyetlen emberen megfordulhat a meccs, a tárgyalás kimenetele, ha mellém áll. Egyetlen személy is sokat jelent akkor, hogyha hajlandó a cipőmbe lépni, a fejemmel gondolkozni, ha hajlandó kilépni magából, az előítéletekből, a tizenkét fős tömegpszichózisból. 
A tizenkettes teljességben elég egy pici hányad, aki nekem bizalmat szavaz, aki ártatlannak tart. Egy kis mustármag, egy kevés kovász.
Azon a tárgyaláson, amelyre mind hivatalosak vagyunk - megidéztettünk, nem lesz ekkora a létszám. Nincs esküdtszék, sem bírósági rajzolók, bilincses emberek az ajtóban, fotósok az ajtók előtt annak nyílására vára. Egy bíró előttünk, egy vádló velünk szemben, és egy Valaki, aki bizony járt a mi lábbelinkben is. Valaki mellettünk. Ha az előbb azt mondtam, hogy elég egyetlen személy mellettünk tizenkettő ellen, mennyivel jobb arány ez, nem?