Mint egyetemi lelkész, aki elég sok mindent élt át és tett azért a közösségért, amit meghatározni sem könnyű, hiszen egész léte mátyáskirályos, mert van is, meg nincs is, él is, meg nem is, gyülekezet is, de egyben nem is az, a reménységet nem mindig volt egyszerű megtalálnom a mindennapokban. Hogy miért ilyen ellentétekkel határolt a létünk, az nem más miatt van, mint a konkrét helyzet. Az, hogy az egyetemen nem a világ végéig tanul egy-egy hallgató, hanem csak záros határideig, és persze emellett van még az az egyházjogi helyzet is, amelyben anomáliaként vagyunk jelen. Az egyetemi munkának ez azonban az egyik reménysége is, hiszen ebben a kettős és egyben antagonisztikus feszültséget is magában hordozó létben éli az életét. Éljük az életünk. Élem az életem. Konkrétan, közösségben, hittel és reménnyel, hogy ez így is marad. A lehetetlen lehetségessé válik. Ez a reménysége a közösségünknek.

Sokan sokfélét várnak tőlünk, mi pedig nem tehetünk mást, csak mint a szántóvető, aki amikor az eke szarvára teszi a kezét, nem tekinget jobbra vagy balra, hanem keresi azt az optimális utat, ahol a legjobban és leghatékonyabban végezheti a munkáját, élheti az életét. Ez azt jelenti, hogy elsősorban nem az elvárásokat akarjuk beteljesíteni, hanem figyelünk magunkra, egymásra, Istenre, hogy meg tudjuk élni azt, ami belülről jövő kényszer már bennünk: közösségben lenni, ami minden ezt meghiúsítani kívánó tényezővel együtt is épül. A reménységünk az, hogy nem mást, mint ezt kell megvalósítanunk. A reménységünk az, hogy ezt megtehetjük és meg is tesszük. Hiszen nem az elvárások és a különböző koncepciók lehelnek életet a közösségünkbe, hanem maga Isten. A mi Fészkünk, a mi egyetemi gyülekezetünk olyan hely, amely otthont akar adni, és mára már ad is, sokaknak.

A Fészek olyan hely, ami a miénk. Sokáig úgy nézett ki, hogy nem is lesz belőle semmi, hogy valami komoly dolog alakuljon ki, hiszen nagyon kevesen voltunk. Persze már akkor is tudtuk, hogy alapvetően nem a számok azok, amelyek a komolyságot és a valódiságot tükrözik, de azt láttuk, hogy ezek még csak a kezdetek. Néha el is tud szomorodni a fészek-lakó, hiszen a "miért nem" kérdése minket is égetett, de sikerült túl lennünk rajta úgy, hogy nem rábeszéltük magunkat, hogy "jól van ez így is", hanem úgy, hogy az élet elkezdett növekedni, a kis mag, amit elültettünk, elkezdett szárba szökni és sarjadni. Az egyetlen reménység tehát nem más itt sem, mint az élet. Az az élet, amit sokszor szeretnénk elhagyni és sokat szidunk is, pedig enélkül nincs esély a reménységre és a reménység beteljesedésére. Az élet a legnagyobb reménységadó, és az élet az, ami megtart és felemel. Az élet nagyon érdekes valami, hiszen benne vagyunk, sokszor csak úgy toljuk a dolgaink szekerét vagy éppen húzzuk, de jelenlét nélkül mégsem igazán a miénk. A fiatalok, akikkel együtt vagyunk, élettel teliek, és reményeik is vannak. Azonban a fiatalság nem életkorfüggő. A biológiai fiatalság igen, de az egzisztenciális fiatalság nem, hiszen mindaddig, amíg van reménységünk, fiatalok vagyunk, és bármennyire fiatalok vagyunk is, reménység nélkül elég öregesen éljük az életünket.

A Fészek Református Egyetemi Gyülekezet arra tanított meg, hogy van értelme élni, van értelme együtt, közösségben lenni, mert épülhetek, több lehetek. Reménnyel teli lehetek, ami talán a legtöbbet adta és adja a mindennapjaimnak. A szabadságom, az örömeim, a bizakodásom, a boldogságom és a reménységem, amelyek bár privát dolgok, mégis közösségiekké váltak, mert biztosabbak, gazdagabbak és tartalmasabbak lettek ebben a közösségben, a Fészekben. A Fészekben fiatalok maradunk örökké és a reményeink sem halnak meg. Ez a közösség ezt adja nekem.