Februárban majdnem elveszítettük, attól féltünk, tüdőrák, összeesett az udvaron, de végül kiderült, hogy kétoldali tüdőgyulladást kapott, és a nehéz hetek után  váratlanul elkezdett javulni. Ahogy kinyitotta a szemét, nekiállt hülyéskedni a fiatal orvossal, ugratta a bajusza miatt, mondta is neki a doki, hogy maga száz évig fog élni, mert nem hagyta el a humora.

Azóta itt van nálunk, a rövid memóriája elszállófélben, de a hosszú meghosszabbodott. Ez a szép ebben a korban. 87 éves, de úgy felmondta reggelinél az elsős hittanleckét, mintha tegnap tanulta volna, amikor felolvastam neki egy gyönyörű szonettet a teremtés első napjáról. Akkor kaptam egy szonettkoszorú első verseként, erről ugrott be neki a régi lecke. Két kis copflija himbálózott, mert még nem kötöttem föl koszorúba, ahogy szereti, olyan volt, mint egy kislány, ahogy átszellemült arccal mondta föl a betanult szöveget,  mint hajdan az iskolában,  nyolc évtized távlatából bukkant elő a látszólag feledésbe merült anyag, fel is vettem diktafonra. Milyen csoda az emberi agy, ki tudja, mi mindent őriz. Ugyanakkor  nem talál vissza a szobájába. Ez most ilyen állapot. Újra gyerek lett, boldogan eleveníti fel élete feledésbe merült, régi szereplőit, a múlt ízeit, hangjait. Mostanában mindig azt kell főzni és úgy, amit kisgyerekkorában a nagymamája. Egyre korábbi éveire emlékszik vissza, most a négy-ötéves kornál tartunk. Minden életkornak megvan a maga ajándéka, neki most ez adatott meg.

Nem tudjuk, meddig lehet még velünk, de igyekszünk megszépíteni ezt az életszakaszt. Iszonyú terheket cipelt egész életében, (mások terheit...), legalább legyen  nyugodt az öregkora. Sőt így, visszamenőleg rehabilitálja a gyerekkorát is, mert a szelektív emlékezet kiszűri a negatív emlékeket...

Reggelente kiültetjük a teraszra, figyeli a galambokat, a szomszéd galambász órákig röpteti őket több turnusban, ő meg nem győz betelni velük: – Lassan én is elszállok,  – mondja tárgyilagosan, kijelentőmódban, hosszan néz utánuk, tekintetével az ég  végtelen  titkait kutatva, de nincs keserűség a hangjában. A falusi ember a természetben él, folyamatokban gondolkozik. Születés, halál összetartozó fogalmak.

Korán árvaságra jutott, édesanyja tüdőbajban halt meg, megfázott egy esős szüreten, a ház is nedves volt, két árvát hagyott hátra. Édesapja munkahelyi baleset következtében halt meg, de sosem ismerték el, nehogy fizetni kelljen az özvegynek. 12 évesen már dolgoznia kellett, pedig úgy szeretett volna tanulni! Bekéredzkedett a nővére osztályába, előbb tanult meg írni-olvasni, de amikor megírta a testvére házi feladatát, a tanító eltiltotta az iskolától. De azért felkapaszkodott az ablakpárkányra és kihallgatta az órákat...

Mostohája fiatalon trombózist kapott, így ő nevelte a három kistestvérét. Aztán tanyára küldték cselédnek, ez volt élete legnagyobb élménye, sok újat tapasztalt. Fizetség gyanánt két év kőkemény munkájáért négy zsák búzát vihetett haza, de kettőt elloptak útközben a vonaton.

Amikor árvíz volt  és a Duna elöntötte a házukat, kertjüket, a mostoha elmenekült a kicsikkel, őket meg otthagyták, felkapaszkodtak a padlásra, felvittek egy kis élelmet, kenyeret, kolbászt, napokig nem tudtak lejönni, föntről hallgatták, hogyan recseg-ropog a több száz éves épület, de nem adta meg magát az árnak, alapja Mátyás király gyerekkorában épült.

Aztán férjhez ment, összekommendálták egy jóravaló férfival, aki sokkal öregebb volt nála. Sokáig nem lett gyerek, hát odavett egy pesti kisfiút, nevelte évekig, nem kellett az anyjának.

A fél falut gondozta, mindenki ügyét intézte, a keresztfiát etette minden vasárnap hosszú éveken át, amikor meghalt az anyja és nem volt,aki gondoskodjon róla. Amikor fiatalon megözvegyült és több kérője is akadt, azt mondta, az én fiaimnak nem lesz mostohája. És egyedül nevelte fel őket.

Kis svájci kolompot kötöttünk egy spárgára az ágya elé, hogy meghalljuk, ha föl akar kelni, nehogy elessen. Ő, aki minden elesett pótanyukája volt, mindenkiért felelősnek érezte magát. Harcedzett, kemény asszony, elirányította a magáé mellett a fél világét. Tizenkét évesen elvesztette a gyerekkorát, most visszakapta. Nézi a kezén a kidagadó, kék ereket: - Lassan áttlátszóvá válok - mondja, és figyeli a galambokat, ahogy köröznek fölötte az égbolt végtelenjén, szárnyuk ezüstösen csillan a napfényben.