Mit jelent valójában az elköteleződés egy házasságban? Mármint oké, kimondjuk (jobb esetben) Isten és az anyakönyvvezető színe előtt, hogy „Igen, elveszlek/hozzád megyek.”, de ez csak a beszédaktus elmélet fényében jelent valódi cselekvést – a tettek mezejére csak ezután lép az ifjú pár. Ezután kezdődik az az időszak, amelyben egyre nagyobb hangsúlyt kap az elköteleződés, a véglegesre ígért kapcsolat iránti hűség – és ezen időszaknak biztosan tényleg nagyban meghatározó része az a bizonyos első év. 

Tisztában volt ezzel Dan Mazer is, aki ezzel a címmel küldte mozikba első vígjátékát, mely az oly népszerű romantikus drámáknak igyekszik görbe tükröt tartani. A korábban forgatókönyvíróként (Ali G Indahouse, Borat) jeleskedő Mazer Az a bizonyos első év című filmje egy néhány hónapnyi ismerkedés után házasságot kötő fiatal párról (Rose Byrne és Rafe Spall) szól, akiknek a közvetlen rokonság sem jósol többet egy évnyi együttlétnél. A friss házasok eleinte igyekeznek rácáfolni minden negatív vélekedésre, és ahogy annak lennie kell, csupa örömként élik meg az egymással töltött perceket. Aztán hamarosan jönnek a „Nem vitted le a szemetet. – Fér még abba a kukába.” típusú beszélgetések, a mindennapi boldogságot pedig egyre inkább az elhidegülés váltja fel.

Életidegen szituáció lenne? Aligha! Ahogy egy ortodox pap előadásában hallottam egyszer: a házasságban a nő rájön, hogy a férjének nemcsak izmos felsőteste, hanem koszos alsónadrágja is van, a férfi pedig megtudja, milyen az, amikor órákon át foglalt a fürdőszoba – és ez csak néhány apróság. A lényeg, hogy mi jön ezután! Összeveszés, harag, lelki sebek, ne adj’ Isten válás, vagy megbeszélés, kompromisszumok, lelki béke, közös folytatás? Az egymásnak tett ígéretünk (a „holtomiglan, holtodiglan”) csak ez utóbbit engedné meg – no meg a saját becsületünk is: ha vállaltuk, csináljuk is végig! –, a gyakorlat azonban gyakran nagyon más képet mutat. 

Mint ahogy tárgyalt filmünkben is: főhőseink ugyan amikor már maguk előtt sem tudják tovább titkolni, hogy házasságuk röpke kilenc hónap után mélypontra süllyedt, szakemberhez fordulnak segítségért, ám amikor az általa tanácsolt házasságjavító praktikák sem bizonyulnak hatékonynak, ráadásul mindkét fél életében felbukkan egy-egy új szerelem lehetősége, azonnal szétrebbennek. A vége tehát egy év házasság utáni válás. A legszörnyűbb azonban, hogy ezt a film úgy tárja elénk, mint a lehető legnagyobb boldogságot, a lehető legjobb döntést, amit ez a látszólag egyáltalán nem összeillő pár meghozhatott. Mi azonban tudjuk, hogy ez nem lehet jó döntés… 

Túl azon, hogy lényegében időt sem hagytak egymásnak, és ami a legfontosabb: a kapcsolatuknak – van, aki szerint ugyanis a kapcsolat is önálló létező, amivel törődni kell (lásd az alábbi videót) – az összecsiszolódásra, meg sem próbáltak belegondolni, hogy amit tesznek, az homlokegyenest ellentmond az ígéretüknek. A valódi elköteleződés ugyanis valószínűleg nem ott és akkor kezdődik, amikor boldogságban és egyetértésben mindketten kimondjuk a boldogító igent, hanem akkor, amikor az egyik fél elbizonytalanodik, meghanyatlik, esetleg meghátrál, a másik azonban ezek ellenére is kitart mellette. Mert elköteleződött. 

Az Az a bizonyos első év (főleg eleinte) roppant vicces film, ezt nem vitathatjuk el tőle. A végső üzenete azonban – hogy egyszerű és boldog válással minden probléma egy szempillantás alatt megoldódik –, még ha szarkasztikus is, egész egyszerűen elfogadhatatlan minden olyan ember számára, aki komolyan gondolja az elköteleződést társa iránt. És ez sajnos tipikusan olyan dolog, amit ha valaki nem gondol komolyan, akkor fabatkát sem ér, nem igaz?