Béklyó. Éppen olyan, mint amilyenben a veszélyes bűnözőket szállítják el a tárgyalásukra. Azokat, akik nem védekezhetnek szabadlábon, mert félő, hogy addig is folytatnák a tragédiák okozását. Mégis azt mondja a börtönlelkész, hogy bármilyen őrjítő is öt perc után ez a hacuka, a lelki bilincs mégis nagyobb az embereken, mint ez a látható.

Mindannyian ezt a viselet érdemelnénk. Szájbilincset mert harapunk, karunkat kötöző béklyót, mert ütünk és a bokánkra is fémet, hogy egy lépést se tehessünk kegyelem nélkül.

Még mosolygó önkéntesünk is megpróbált elmenekülni vele, és feszegetni, hátha valahogyan ki tud bújni. De egyedül akkor volt menekvése, amikor könyörültek rajta és kinyitották a bilincseit.

De nem csak a saját bűneink bilincsét hordozzuk. A Csillagpont fontos üzenete volt, hogy óvakodjunk az előre legyártott válaszoktól, és polcról készen levehető, megvehető identitásoktól, vasaltan, vállfásan kínált kényelmes életektől. Mert nem fog ránk illeni, akárhogy akarjuk is. Ott szorít, ahol az kellemetlen, vagy ott bő, ahol nem kéne. Az lesz az igazi, amit megküzdünk, megvajúdunk, ami ránk, nekünk készül, s mint ilyen, egyedi, még ha tartalmaz is ellesett összetevőket. Az előre legyártott válaszok, instant életmegoldások felkínálásában sajnos az egyházunk is élen jár. És ha olyanba húzzuk bele magunkat erőszakkal vagy a megfelelni akarástól hajtva, mely nem a miénk, az előbb-utóbb béklyó lesz. Kerek csavar a szögletes menetben.

Kutatások igazolják, hogy a börtönöknek önmagunkban semmilyen jellemváltozást segítő hatásuk nincsen, sőt, itt válnak a kis bűnözők nagy bűnözővé, párbeszédben az öreg harcosokkal, és elirigyelve a „nagy fogásokat”. A rácsok egyvalamire jók: a magunk komfortérzetének a védelmére, hogy nem szívunk egy levegőt a bűnössel. De Pál apostol szavaival élve a legnagyobb bűnös én vagyok. Valójában nem akarok egy levegőt szívni magammal. L. Molnár István azt mondja, hogyha azt a bizonyos belső bilincset sikerül levenni, ha valaki az elítéltek vagy elítélendők közül megtér, akkor a külsőre már nincs is szükség. Ezt néha belátja egy törvényszék, és enyhít az ítéleten. Néha viszont még ront a bánásmódon. 

Bármilyen ironikusan hangzik is, a készen kapott, nem ránk szabott egyházi szerepeinkből is meg kell térni a bűneinkhez hasonlóan. Át kell szűrni magunkon hitigazságokat, amelyeket megtanultunk, és a gyülekezeti szokásokat is, amelyekbe sokan születtünk bele. Ez nem jelenti azt, hogy mindenek mércéjévé önmagamat kell tenni, hanem sokkal inkább az Isten-kapcsolatom alapján mérlegre tenni. Arra tanítottak, hogy mindenki üdvözül, vagy épp arra, hogy csak azok üdvözülnek, akik minden erejükkel küzdenek? Mit hiszek én erről? Mit értettem meg a saját istenkeresésem közben és Isten hogyan szólított meg ebben?  Milyen istenképet élt elém a lelkészem és a gyülekezetem? Melyik árnyalatot a végletek között: a dühös autokrata vagy a mindenre mosolygó erőtlen istenkép végletei között én mit hiszek erről, milyennek ismertem meg? Arra tanítottak, hogy a keresztényeken (vagy akár egyenesen a reformátusokon) kívül senki más nem az igaz vallást követi, vagy épp azt, hogy minden út egy Istenhez vezet, legyen bár buddhista, muszlim, vagy egyéb? Mit hiszek én erről a kérdésről? A keresztyén csakis vidám és gondtalan lehet, vagy éppen csakis szomorú? Hogy látom?

Vagy hozom a Csillagponton felmerült kérdést: vannak-e érveim amellett, hogy református (evangélikus, katolikus, keresztény) vagyok? Végiggondoltam már valaha?

A bilincsekből nem én hozok szabadulást. Mint ahogy egyetlen önkéntesünk sem tudott kiszabadulni, aki kipróbálta a bilincset. Egyedül Isten az, aki felszabadíthat mind a bűneim alól, mind a híveket uniformizáló és infantilisnak megtartó előre megkomponált válaszok alól. Inkább legyenek kérdéseid, mint idejekorán megadott, szádba adott és rágott válaszok. Inkább legyenek kétségeid, mint éretlen meggyőződésed. Hagyd, hogy a válaszokat az Atya értesse meg veled, vagy ha nem teszi, hát maradjon kérdés: lezáratlan és munkára váró, beszélgetéseid és igeolvasásod egyik szempontja. Mert ez a keresés a keresztény élet lényege. Nem a lezártság, hanem a folyamatos vágyakozás és keresés.

Amikor nem akarsz senkinek sem megfelelni, csak az Urat keresed, akkor következhet be az a csoda, ami Pállal és Szilásszal:

„Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai és hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek.”

ApCsel 16,26