A fenti kifejezést használta egy evangélikus lelkész református kollégája beiktatásán. A két felekezet templomát, parókiáját, udvarát és egyéb tereit valóban csak egy kerítés választja el egymástól. Számomra kézenfekvő a kérdés: minek is a kerítés? Mit is választ el egymástól? Nem lehetne lebontani? 

Hogy világos és egyértelmű legyen: én, Bölcsföldi András javaslom a két protestáns felekezet egyesülését. 

Persze nem holnap és nem is 2017-ben, hanem el kellene kezdeni előkészíteni, vagy inkább felkészülni rá. Elsősorban magunkban. Sok ok lenne rá, hogy miért. Legalább annyi ellenvetés is. Többet én is meg tudnék nevezni. De mindennél fontosabbnak tartom annak a tarthatatlan helyzetnek a fennállását, ami jelenleg van. A két felekezet között nincs lényegi különbség. Mindenki előtt tiszta az az egyháztörténeti esemény, mely szerint Luther és Zwingli már jóformán mindenben megegyeztek egymással az egyház reformját illetően 1529 októberében a híres marburgi kollokviumon, s 14 kérdésben dűlőre is jutottak. A tizenötödikben viszont, az úrvacsora lényegében, nem jutottak egyességre. A logika azt diktálná, hogy ha most meg tudunk egyezni, akkor semmi akadálya nem lenne az egyesülésnek és semmilyen logikai érvvel nem lehetne alátámasztani a mai helyzet fennállását. Azóta megvalósult az interkommunió, azaz a két felekezet között hivatalos úrvacsorai közösség van. Részt vehetnek egymás úrvacsorai közösségeiben és egyéb alkalmain. Abban is meglátszik a két felekezet szoros viszonya, hogy református lelkésznek, ha más vallású a felesége (férje), az csak evangélikus lehet hivatalosan. Ám mégis van egy megkötő béklyó, a tradíció: az egész lutheri történeti múlt, a két nagy reformátor közti karakteres különbség, a dogmatikában fellelhető különbségek, a liturgia, a stílus, és nem utolsósorban a római katolikus egyházhoz való hozzáállás, barátkozás, közeledés (lásd a „megigazulástan”). 

De hát akkor meg mit ünnepelünk október 31-én? És mire készülünk 2017-ben? Tiszta lutherizmus az egész. Semmi másról nem szól, mint Luther bátorságáról, a kiállásról, a média akkori modern használatáról, továbbá persze a fejedelmek és a császár küzdelméről, érdekekről, politikai széljárásról, melyben Luther mestert önmagán, barátain és támogatóin kívül maga az Úristen is segítette és megőrizte a máglyától. 

Én mindezek ellenére hiszek a reformátusok és evangélikusok egyesülésében. 

Hogy milyen érveim vannak? Nos, az érveim elég gyengék. Nem is baj, mert én ebben hiszek! Hiszek! Hinni vélek! Meg vagyok győződve. A közeledésről és az egyesülésről is. 

Néhány gyenge érv:

1. Nincs nagy különbség a két felekezet között. Teljesen felesleges két intézményrendszert fenntartani, két templomot, adminisztrációt, stábot működtetni, mikor nincs is annyi tradícióból elérhető ember a közelünkben. Főleg kistelepüléseken, szórványban, a végeken.

2. A kívülállóknak, akiknek egyébként teljesen érthetetlen, hogy miért is van két felekezet (sőt több), ha csak nem hallottak már a nagy reformátorokról. Számukra nagy bizonyságtétel lenne, ha egyesülnénk és számos bibliai hely bizonyságot nyerne ez által is, hogy valós és igaz beszéd, amiről az egyház egyébként is papol.

3. A muszáj egymáshoz fog kényszeríteni. A hitoktatás olyan mennyiségű munkát fog a lelkészek és az egyházközségek nyakába zúdítani, hogy nem lesz elhordozható a megnövekedett számú hittanóra. Ugyanígy a „végeken” szolgáló lelkészek már most érzik ezt a fajta egymásrautaltságot.

4. Valljuk be, hogy éppen a két nagy reformátornak az összegyúrásából származna az igazi reformátor-ideál, már ha van ilyen. Luther bátorsága, határozottsága, kiállása, de egyben vívódásai, kérdései, kétkedései, emellett családcentrikussága, vendégszeretete, tanítása, derűje, anekdotái, művészet iránt elkötelezettsége; Kálvin szikár, megalkuvást nem tűrő határozottsága, igamagyarázatai, rendszerszervező képessége, tanításai, globális átlátása, lelkigondozói munkája más-más aspektusát hangsúlyozzák a reformációnak. S a kettő együtt érvényes igazán és sokkal nagyobb erőt fejtene ki.

5. Azt is meg kell vallanunk, hogy több helyen ez már meg is valósult. A templom, a szakrális tér, a bútorzat, és minden közös, csak az istentisztelet nem egy. De hát ünnepelhetünk mi együtt is. Mi akadályoz meg? Van példa protestáns gyülekezetre. 

Látom persze testi és lelki szemeim előtt, hogy ki milyen érvet hoz fel mindez ellen. Mit mondanak a „szakemberek”, a dogmatikusok, az egyháztörténészek, jogászok, a liturgia tudorai. Naiv és nem megalapozott gondolat az enyém. Nem zavar, hogy nem világos benne minden és még nincs is jól megfogalmazva. Az élet majd ezt fogja igazolni. S ha nem, akkor annak is jó oka van, és sok mindent megmutat az egyház állapotáról. Azt biztosan igazolja, hogy mennyire bele vagyunk feledkezve a saját világunkba, mennyire nem tudunk mást (még jót sem) elfogadni, mennyire ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk, amit örököltünk, amit nem szeretnénk elveszíteni. Pedig az idő elhalad mellettünk, a kor, amelyben élünk megváltozik (megváltozott), csak mi nem változunk és idomulunk. S ebben az a szomorú, hogy éppen ezzel veszítjük a lényegét annak, amiből igazán vagyunk: a reformáció a szüntelen, folyamatos (semper) megújulást üzeni nekünk, s nem azt, hogy maradjunk meg a kerítéseink mögött, s néha kukucskáljunk át, esetleg szakítsunk az áthajló gyümölcsökből vagy néha azért legalább köszönjük rá egymásra, menjünk át egy grillpartira. Le kell bontani a kerítést, ez az első lépés. És mint mindig, ezt magunkban kell elkezdeni. Valaki úgy fogalmazott nemrég, hogy a református egyház 1517-ben született meg. Pedig ez minimum 2000 évvel ezelőttre tehető, sőt ha ragaszkodunk a Kátéhoz, akkor „a világ kezdetétől fogva” (54. Káté-kérdés) Kerülni szerettem volna azt a közhelyes kifejezést, hogy a mennyben úgysem lesznek felekezetek. Nem is erre hivatkozom, sokkal inkább arra, hogy a keresztyén mivoltunk legfontosabb jele lehet az, hogyan éljük meg hitünket másokkal, legfőképpen testvéreinkkel. Mert az mindig mutatója jelenlegi állapotunknak. 

Javaslom tehát a református és az evangélikus egyház egyesülésének munkálását, hiszen egyek is.

Bölcsföldi András

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Református Evangélikus Templom Hévíz
A templom Szeghalmy Bálint nagyváradi származású építész által 1941-ben tervezett, akkor meg nem valósult tervei alapján épült 1995-98 között. A templom vöröskő fala és márványdíszítése az erdélyi magyar református templomokra emlékeztet, figyelemreméltó a famunkák kivitelezése is. A hivatalos alapkőletételre 1997. június 21-én került sor. Az elkészült templomot 1998. december 6-án Harmati Béla evangélikus és Márkus Mihály református püspök szentelte fel a felekezet helyi lelkészeinek szolgálatával. Istentiszteletek rendje: vasárnap: 9.30 (német nyelvű), 11.00 református, 16.30 evangélikus.