Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom. (Zsolt 127,3) A zsoltáros szavai alapvető etikai mérceként égtek bele a keresztény társadalmak tagjainak tudatalattijába. Évezredeken keresztül ez a kép élt bennünk, a gyermeket Isten kezéből fogadtuk el. A gyereket ajándéknak tekintették általában azok is, akik egyébként nem tartották magukat templomjárónak, hívőnek. A gyermekszületést még a különböző színű diktatúrák is támogatták. A „humán egyedek reprodukciója” ugyanis nemcsak etikai vagy pszichológiai kérdés: a születendő gyermekek jelentik a jövő zálogát gazdasági értelemben is. Pontosan ezért beszélünk manapság igen sokat az elöregedő társadalmakról. Többek között a csökkenő gyereklétszám (a potenciális keresők létszámának csökkenése) miatt van krízisben a nyugdíj- és a társadalombiztosítási-rendszerünk is, s egyelőre nem látjuk a kiutat.

Tehát ha a vallási és etikai érveket félretéve, tisztán matematikai, logikai úton következtetünk, akkor is teljesen egyértelmű, hogy a nők szülési kedvének csökkenése negatívan határozza meg az adott társadalom kilátásait, jövőképét. Mi, magyarok egyébként reflexből gyerekbarát társadalom vagyunk. A Központi Statisztikai Hivatal tavalyi felmérése szerint „hazánk kitűnik abban is, hogy a lakosság túlnyomó többsége (85%-a) »rossznak«, vagy »nagyon rossznak« tartja »a gyermektelen párok számának növekedését«. (Ugyanakkor Belgiumban például csupán 35%, Hollandiában 25% deklarált hasonló véleményt.)” Tehát szavakban a gyermekvállalás pártján állunk, de az a rideg valóság, hogy amikor a tervezett gyermekek számáról kérdezzük a fiatalokat, akkor egészen más kép mutatkozik. A hetvenes években végzett felmérések szerint az akkor fiatal házasok közelítőleg három gyermeket terveztek, statisztikai arányszámokban ez 2,76 gyermek vállalását jelentette, ami gyarapodó népesség képét mutatja. Ez a szám napjainkra már nem éri el a családonkénti két gyermek vállalását (1,86), ami konkrétan azt jelenti, hogy például a budapesti felnőtt nők 15%-a soha nem kíván gyermeket szülni.

Magyarországon még kevés kutatás született a témában, de az Egyesült Államokban már több tanulmány és könyv is megjelent a gyerektelen családok motivációiról. Laura Caroll: Bébimátrix című könyvében azt a teóriát veti fel, hogy a gyerekszületések és reprodukció kérdésében ugyanúgy nem látunk tisztán, mint Neo a Mátrixban, mielőtt be nem vette a piros pirulát. Caroll – saját véleménye szerint – nem a gyermektelenségért küzd, hanem arról szeretné meggyőzni olvasóit, hogy csak azok szüljenek gyermeket, akik „alkalmasak a szülői szerepre”.

Ennek a mondatnak azonban elég rossz a kicsengése. Sajnos ebben a cikkben nincs lehetőség arra, hogy Caroll kitételét társadalomtörténeti szempontból elemezzük, pusztán arra szeretnék emlékeztetni, hogy az ókortól napjainkig a diktatúrák közkedvelt fegyvere volt a „gyermekmegvonás”. Ez a fajta humán szelekció azokra a társadalmi rétegekre vonatkozott, amelyek valamilyen oknál fogva nem illettek bele a diktátori ideológia társadalomképébe. Az első lépés minden esetben a propaganda, a gondolatcsírák elültetésével kezdődött, kiteljesedése pedig sokszor a gyermekek állami gondozásba vételével, majd a kényszersterilizálással folytatódott, legkiteljesedettebb formájában pedig az adott réteg, rassz (teljességre törekvő) megsemmisítését jelentette.

Elég egyszerű kitalálni, hogy a fogyasztói kultúrában kinek nem ajánlatos gyermeket szülni. Ennek elemzésébe se menjünk most bele, mert akár Magyarországra vonatkoztatva is elég apokaliptikus képek jöhetnének elénk a társadalmi és politikai tendenciákat vizsgálva. Nézzük meg inkább azt, hogy Caroll eredményei mennyire igazolják saját célját, a tudományos eredmények mennyire bizonyítják Caroll felvetését. A vizsgálatok egy része természetesen alátámasztani látszik, hogy jobb vagy legalábbis nem rosszabb az élet gyerekek nélkül: például bizonyított tény, hogy az időskori elégedettség sokkal inkább függ a kiegyensúlyozott partnerkapcsolattól, mint a gyerekvállalástól. Satoshi Kanazawa, a londoni School of Economics professzora azonban kimutatta, hogy a gyermekvállalásra tudatosan (!) nemet mondó párok között sokkal több az értelmiségi, mint a kétkezi munkás, netán segélyből élő, nyomorgó házaspár. Kanazawa szerint amennyiben egy nő IQ-ja 5 ponttal magasabb az átlagnál, valamint ha a férj és a feleség magasan kvalifikált, megfelelő anyagi biztonságban él, közelítőleg 25%-kal nő az esélye annak, hogy tudatosan a gyermektelenség mellett döntenek. Ez elég egyértelműen azt bizonyítja, hogy a gyermektelenség melletti propaganda fő érve – hogy csak „jó” helyre szülessenek gyermekek – egyszerűen hamis, hiszen éppen azokban a családokban nagyobb a gyermektelenség tudatos választása, ahol vélhetőleg minden lehetőség meglenne a gyermek minőségi felnevelésére.

Hogy mennyire demagóg ez az ideológia, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Amerikában és Nyugat-Európában egyre gyakoribbak az úgy nevezett Childfree, azaz gyerekmentes szolgáltatások. És hogy hol? Természetesen nem a legszegényebbeket ellátó rendszerben, hanem például a szállodákban, repülőgépes járatokon, éttermekben. A Childfree társadalom ideális házaspárja ugyanis önmagának él, a saját jóléte, jóérzése és kényelme, valamint gazdasági előrejutása és karrierépítése mindennél fontosabb. Nem csoda hát, hogy (legalábbis tendenciájában) a fogyasztói kultúra példaértékű állampolgára. Aki nem tesz mást, mint fogyaszt, és feléli saját társadalmának a jövőjét.