Sok helyütt még ma is tartja magát az a nézet, hogy a jó keresztény családban nem lehetnek konfliktusok. Pedig krízisek a legjobb családban is előfordulnak, sőt, szükségesek. A házasság ugyanis kettős játszma, a szó pszichológiai értelmében is: két felnőtt embernek kell egymáshoz csiszolódnia, akik különböző családból, különböző szocializációból érkeztek. Nekik együtt kell egy új családot alapítani, amelynek feltétele a közös szokások, a családra jellemző sajátos értékrend, prioritás kialakítása, és ez nem megy játszmák nélkül. Mert ez az értékegyeztető folyamat problémákat vet fel, krízishelyzeteket okoz akkor is, ha egyébként minden más tökéletes: ha nincsenek anyagi nehézségek vagy egyéb családi, lelki konfliktusok. A krízis, a problémák közös megoldása a családi életben olyan kohó, amelyben a közösen vállalt döntések forrhatnak ki, s így erősítik a család egységét, identitástudatát. Ha elmenekülünk a konfliktusok, összeütközések és problémák megoldása elől, rövid és hosszú távon is veszélyeztetjük a család biztonságát. 

A tekintélyelv 

A keresztény családok egy részében azonban még ma is a konfliktuskerülő magatartás uralkodik. Nem beszélünk a problémáinkról, ami fakadhat abból is, hogy egyszerűbb a problémát a szőnyeg alá söpörni, mint szembesülni vele. A tradicionális családmodell szerint a problémák egyébként is tekintélyi alapon oldódnak meg. A bibliai korban a családfő tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt még a felnőtt gyermekek vagy a fiúörökös számára is. Az apa töltötte be a nagycsaládban a békebíró szerepét: a családi konfliktusoknál ő hozta meg a döntést, az ő szavához kellett igazodni. Ez a tekintélyelv évezredeken keresztül biztonságot jelentett a családok számára, a 20-21. század radikális változásai azonban új szerepmodelleket követelnek a családi konfliktuskezelésben is. A családon belüli hierarchia mára feloldódott, a jól működő családokban a férj és feleség között partneri viszony a jellemző, amit kiterjesztenek a gyermekekre is, s ez óhatatlanul is nézetkülönbségeket, problémákat eredményez. A problémákról pedig beszélni kell, mert ha nem tesszük, családi életünk előbb-utóbb frontvonallá alakul át, a kommunikációnk pedig elaknásított terület lesz: soha nem tudjuk, hova léphetünk, melyik szavunk vagy mondatunk fogja felrobbantani a bombát, amit sok éve ástunk el a „családi béke” látszólagos fenntartása érdekében.

 Nyílt kommunikáció

Veszekedni természetesen senki sem szeret, és sokan úgy gondolják, hogy egy keresztény családhoz nem is illik a hangos, indulatoktól fűtött vita. Hogy elkerüljék a konfliktust, hallgatnak inkább, nyelik a mérgüket sokszor hetekig, hónapokig, évekig, netán évtizedekig. De a lenyelt indulatok előbb-utóbb robbannak, s legtöbbször rosszkor, rossz helyen, olyan károkat okozva, amelyeket nagyon nehéz helyrehozni. A konfliktuskerülés tehát éppen oda vezet, amit el akarunk kerülni: a gyilkos indulatoktól átitatott, kegyetlen veszekedéshez.

De nem kell idáig eljutnunk, s a megoldáshoz még csak keresztény értékrendünket sem kell feladnunk. A konfliktuskezelés egyik módja a nyílt kommunikáció, amelynek alapja „az igen legyen igen, a nem pedig nem” elve (Mt 5,37). Ám ahhoz, hogy őszintén és indulatok nélkül kimondhassák a családtagok az igenjeiket és nemjeiket, meg kell teremteni azt a nyílt kommunikációs légkört, amelyben a családtagok félelem és fenntartások nélkül megnyilatkozhatnak. Ennek a légkörnek a megteremtése azonban nem megy egyik napról a másikra, s főleg nem úgy működik, hogy egy heves vita közben a másik fejéhez vágom az igazamat. A nyílt kommunikációs kapcsolat kialakítása a családon belül komoly munkát, erőfeszítést igényel a család minden egyes tagja részéről. De megéri, ugyanis a nyílt kommunikáció nemcsak azt eredményezi, hogy hatékonyan működik a családi élet, hanem kihat a gyerekek személyiségére, így sorsukra, sőt karrierükre is. Ascan F. Koerner és Mary Anne Fitzpatrick az ezredforduló óta napjainkig tartó kutatásai során sok ezer család kommunikációs és problémamegoldási stratégiáját, majd ezek hatásait vizsgálva megállapították, hogy a nyílt kommunikációjú családokban szocializálódott gyerekek jobban alkalmazkodnak a környezetükhöz, könnyebben hoznak előremutató megoldást nem várt helyzetekben, toleránsabbak a társas kapcsolatokban, hatékonyabban képesek bármilyen szituációban (akár egy állásinterjú során is) a saját nézeteiket képviselni, nyitottabbak a másokkal való együttműködésre. 

De mi is az a nyílt kommunikáció? 

A válasz egyszerű: az, amikor valóban azt mondom, amit érzek, gondolok, amikor nincsenek felhangok, hátsó szándék, nem játszmázom a társammal. Egyszóval: amikor hitelesek a szavaim. Ha őszinte vagyok, a metakommunikatív jeleim, az arcjátékom, testtartásom és gesztusaim is arról tanúskodnak, amit kimondok. Azonban őszinteség ilyen fokára eljutni hétköznapi életszituációban is nehéz, nemhogy egy konfliktushelyzetben.

A nyílt kommunikációs helyzet megteremtése érdekében William M. Pinsof, a kanadai Családkutató Intézet vezetője hármas fokozatot állított fel , amelyet valójában az egészségügyi problémák megoldásánál alkalmaznak az orvosok, de kiválóan működik a családi kommunikáció „megreformálásában” is. A nyílt kommunikációs rendszer első lépése, alapja a prevenció. Ez azt jelenti, hogy még „békeidőben” kell megteremteni az őszinte, nyílt kommunikációs légkört, s ha megjelenik a probléma, azonnal reagálni kell rá. Sohasem szabad halogatni, még csírájában kezelni kell a problémát: közösen kell megkeresni a konfliktus okát, megtalálni a gyökérkérdést. A második lépés megfelel azon szint orvoslásnak, amikor például egy rákos sejtburjánzást már a kezdeti szakaszban felismernek és gyógykezelnek. Amikor lehet, hogy nem okoz fájdalmas tüneteket, csak kis kellemetlenséget jelent, amikor még nincsenek áttétek. A megfelelő terápia kiválasztása a nyílt konfliktuskezelésben is sorsdöntő: nem elég csak feltárni a gócpontot (kibeszélni a problémát, egyeztetni a véleményeket), hanem közös megoldást és olyan konkrét akciótervet is ki kell építeni, amelyet minden résztvevő vállalni tud.

Ez a fajta konfliktuskezelés nyilvánvalóan erős toleranciát és rugalmasságot igényel. Odafigyelést a másikra, minél teljesebb el- és befogadást. De nem jelent „elvtelenséget”, meghunyászkodást. Azt a fajta kommunikációs kapcsolatot feltételezi, ami Jézusra volt jellemző: szerette a bűnöst, mindent megtett gyógyulásáért, de a bűnt elvetette. S mindezt szeretetből, a másikat fontosabbnak tartva önmagánál.