Kimentem sétálni a kertbe. Az ég ránehezedett a földre, tejszerű volt, sűrű végtelen. Úgy tűnt, nagyokat lélegzik az ég. Elmosódott, homályos kép volt a táj. Tudom, hogy ami egyszer elmegy, még itt maradhat. Én is és te is. A virág balzsama a könyv. Megőrzöm így az elmenőket is. Mert ha már nem látok semmit, ha már a leheletem homályosítja a tájat, elvágok minden szálat, ami fűz.  Mert van, mikor csak sebez. Alkotok mélyebb kapcsolatot. Bebalzsamozom halott emlékeimet. Körbe-körbe sétáltam a négyszögletű kertben. Ha fa lehetnék, ami kapcsolódik az éghez, a földhöz és a közteshez, talán nem érezném, hogy itt hagynak. Talán kapcsolódhatnék én is. Szeretnék minden emberrel lenni. Szeretnék minden ember lenni. A körme hegye, hogy valahol én is, és ne itt egyedül. Darabokra szóródok szét és nincs, ami összefűzzön. Elvérzik körülöttem a köd, mielőtt tisztulhatna. Pedig csak fákat szeretnék látni. Mint egy szoros kézfogást a mellettünk levővel. Leültem és kinyújtottam a kezem. Azért hátha megfogja valaki.