Egy iskola ajtaja mindig nyitva van. Reggeltől estig sok gyerek szalad ki és be rajta. Szépen nyitják sokan, mások ki- és becsapják. Játszanak vele, elbújnak mögé. Illedelmesen engedik egymást előre emberek, vagy épp vágnak be a másik elé sietve. Diákok lépik át naponta gondterhelten, feszülten, örömmel, várakozással teljesen. Ugyanígy a tanárok. És a szülők is.

Iskola. Nagyon sokféle van belőle ma Magyarországon. Igazi piac – akár egy nagyobb településen belül is. Amiben biztos, hogy hasonlítanak egymásra ezek a helyek, hogy a legtöbb iskola ma olyan nevelési feladatokkal néz szembe, amiket alapvetően a családban kellene megoldani. Furcsa és megterhelő helyzet. Emellett egyre emelkedő óraszámok, egyre összetettebb nevelési helyzetek és egyre speciálisabb gyermekek, egyedi családi hátterek. Ki akar ma iskolában dolgozni, ki szeretne tanár lenni…? Ha részleteire nézve ismernék, mivel jár ez, feltehetően kevesen.

És persze MINDENKI tudni véli, mit és hogyan kellene tanítani. Minden szülő, politikus, kívül és belül lévő, idős és fiatal. És ez tragikus. Egyértelmű az is, hogy nem a gyerekekkel a legnehezebb, hanem a szülőkkel, akiket megismerve az ember jobban érti sokszor, miért is olyan a gyermek, amilyen…

És ebbe a rendszerbe, ebbe a képbe jön a hittan, a lelkipásztor, a hittanoktató az iskolákba. „Áldás, békesség, itt volnánk. Jöttünk hittant tartani…” Mint valami kisbolygó, csapódik be az iskola világába. Felboríthat dolgokat, megrázó lehet. Néhol tényleg úgy tűnhet, egy idegen létforma jelent meg: „Áldás és békesség. A református bolygóról érkeztünk!” Ezerféle fogadtatás lehetséges, és ezerféle reakció a fogadtatásra. Sokan gyanakodhatnak, idegenkedhetnek. Lehet mindkét fél feszült vagy oldott. Hordozhatunk történelmi sebeket, feldolgozatlanságokat, kimondatlanságokat. És ez oda-vissza hat ránk. Nagyon sokesélyes hát ez a viszony az iskola és köztünk.

De hadd osszam most meg saját utunkat is, amiért sok hála van a szívemben. Isten kegyelmes volt hozzánk és nyitott iskolaajtókat adott nekünk. Amin bemehettünk, ahol szívesen fogadtak bennünket. Ahol már bent voltunk eddig is, ahol ismertek és ismertük mi is őket. Ismertük az örömöt és terhet is. Természetesen segítettük kölcsönösen egymást eddig is, ha tudtuk. Hordoztuk őket imádságban, odafigyelésben, hiszen ugyanazokkal a gyermekekkel, családokkal foglalkoznak, akikkel mi is a gyülekezet közösségében. És talán az a legfontosabb felismerése ennek az egész új helyzetnek, hogy igazából ugyanazt szeretnénk: segíteni a gyermekeket fejlődni, ép, egészséges, boldog felnőtté válni. Tudásban, érzelmekben, hitben.

Rá kellett jönnünk már az elején, hogy a nyitott iskolaajtók áldást jelentenek számunkra, de mindez igencsak a kezdet. Nyitottságunkat és szolgálatkészségünket meg kell tartanunk, mert nem csak azoknak a gyermekeknek szolgálunk, akiket szüleik beírattak a kötelezően választható foglalkozásokra. Ott van a többi gyerek is, aki érdeklődik, aki megállít a folyosón, aki látja kívülről, mi történik a hittanórán. Akik idővel vágyódhatnak is akár oda. Ott vannak a szülők, akik sokszor minket találnak meg és velünk osztják meg életüket, tőlünk kérnek konkrét segítséget. És ott van a tantestület, az iskola vezetősége is, akik  között szintén van szolgálatunk. Isten készítette lehetőség melléjük állni imádságban, figyelemben, szeretetben, meghallgatásban. Ránk bízottak ők is.

Nyitott iskolaajtókat kaptunk. Hála érte. És eközben nyitjuk a templomajtót is. Mert az is folyamatosan nyitva kell hogy legyen. Hogy bejöhessenek rajta. Gondterhelten, feszülten, örömmel, várakozással teljesen. Diákok, tanárok, szülők, a gyülekezet. Istentől rendelt idő és állapot ez. Minden nehézségével együtt. És hisszük és várjuk, hogy megáld mindannyiunkat az ajtókat megnyitó Isten!