Több mint egy éve jár hozzám, havi rendszerességgel egy indiai ember, aki Magyarországon él, és meg is tanulta a nyelvünket valamennyire. Alkalomról alkalomra megkeres a lelkészi hivatalban, van egy kockás füzete, melybe kérdéseit felírja, és amelyekre választ keres. Kérdéseket, melyek a Biblia olvasása során vetődnek fel benne. Nézem a számomra érthetetlen, urdu-nyelven írt jegyzeteket, és közben azon gondolkodom, hogy milyen különös helyzet ez, két egészen távoli kultúra tagjaként beszélgetni valakivel olyan nehezen kifejezhető témáról, mint istenhit. Csak tyúklépésben szoktunk haladni, ha haladunk valahová egyáltalán, gyakoribb, hogy egy helyben toporgunk, hiszen én próbálom érteni az ő kérdését, ő próbálja érteni az én válaszomat: van hogy azt érezzük, hogy sikerült, de legközelebb kiderül, hogy mégsem tudtuk a dolgot teljesen tisztázni, mert a kérdés megint felmerül, csak most más formában. Én éppen a vele való sorozatos beszélgetések nyomán értettem meg igazán, mi is az a dekonstrukció.
Miért következik ebből az állításból az, és miért következne abból amaz? Tényleg, miért is?

Amikor felismeri az ember, hogy amit állít, az egyáltalán nem magától értődő, akkor tulajdonképpen megtörténik a dekonstrukció. Nem kell hozzá más, csak egy mélyen érdeklődő "idegen", aki tényleg szeretné érteni és elfogadni tudni, amit mondunk, csakhogy a beszélgetés során óhatatlanul megtörténik a dekonstrukció, - a humoros az benne, hogy urdu barátom valószínűleg sosem hallott még Derridáról és a dekonstrukcióról, mégis remekül csinálja!
Persze talán szeretné, ha nem így lenne, szeretne belesimulni abba a kultúrába és hitbe, melynek vonzásába került, de ez mégsem sikerül, mert kívülálló, aki - ha akarja, ha nem - idegen marad.
Érdekes, hogy az a filozófus, akinek a dekonstrukció fogalmát köszönhetjük, Jacques Derrida önmagáról nagyon hasonlóan nyilatkozott:
"...Olyan tudós vagyok, aki az európai filozófiát a kívülálló szemszögéből vizsgálja. Ez valószínűleg azért van így, mert nem vagyok valódi, született európai. Bár Párizsban jártam egyetemre, de a szívemben, a kultúrámban még mindig algériainak érzem magam. Idegen vagyok. Kívülálló vagyok a filozófiában és a filozófiai kérdéseim az idegen álláspontját tükrözik."

Algériában nőtt fel, izraelita vallásúként. Így nem tartották sem igazán franciának, sem igazán algírnak. Amikor kénytelen volt elhagyni Algériát, és Franciaországban letelepedni, akkor pedig úgy tekintettek rá, mint algériaira. Ez a sors hordozza magában a kulcsot ahhoz az intellektuális attitüdhöz, amit dekonstrukciónak hív. De mi is az - Derrida szerint?
"A dekonstrukció az, amit történik... A világ nem más, mint dekonstrukció. Az elemzett szöveg lehet politikai, gazdasági, jogi vagy teológiai, a rejtett fogalom-rétegek minden területen feltárhatók. Állandóan történnek nem várt, dekonstruktív dolgok. Például ha hirtelen megérkezik egy vendég, megtörténik a dekonstrukció."
Ha jobban belegondolunk, mi is történt valójában Jézus eljövetelekor? Milyen újat hozott - a vallási élet szempontjából az Ő működése? Megkérdőjelezett addig megkérdőjelezhetetlennek tartott igazságokat, rákérdezett olyan vallási rutinokra, melyeket mindenki természetesnek és magától értődőnek tartott. Olyan dolgokat is bűnnek nevezett, melyeket kortársai egyáltalán nem tartottak annak. Magáról és királyságáról pedig úgy beszélt, mint ami "nem ebből a világból való". Vajon készek vagyunk arra, hogy Jézus működésének egyik aspektusának éppen a dekonstrukciót tartsuk?
A hit - Sören Kierkegaard "Félelem és reszketése" óta csupa bizonytalanság, és még erkölcsileg is megalapozhatatlan tartalom, melyet egy ugrásként lehet leginkább jellemezni: ugrás az ismertből az ismeretlenbe, a biztosból a bizonytalanba. És paradox módon az a hívő áll a hitében a biztosabb fundamentumon, aki több bizonytalanságot képes elviselni.

Derrida a "Félelem és reszketéshez" írt kommentárjában ez áll:
"Hitünk nem szilárd, mert a hit sohasem az, a hitnek soha nem kell bizonyosságnak lennie. Ábrahámmal abban osztozunk, ami nem osztható meg, olyan titokban, amiről nem tudunk semmit, sem ő, sem mi. A titokban való osztozás nem a titok ismeretét vagy a titoktartás megszegését jelenti, hanem azt, hogy megosztunk valamit, amiről nem tudunk semmit, amit nem tudunk meghatározni. Mi az a titok, amiről semmit nem tudunk, és mi az az osztozás, ami nem oszt meg semmit?
Ez a hit rejtett igazsága, mint abszolút felelősség és mint abszolút szenvedély, a "legmagasabb rendű szenvedély", mondja Kierkegaard; olyan szenvedély ez, amely, mivel rejtve kell hogy maradjon, nem száll nemzedékről nemzedékre. Ilyen értelemben nincs története sem. A legmagasabb rendű szenvedélynek ez az átruházhatatlansága, amely a titokhoz ekképpen kötődő hit normális állapota, mégis parancsoló erejű: mindig újra kell kezdeni."