"Hinni csak a templomban kell" - mondja az úgynevezett népi bölcsesség. A népi "bölcsesség" szemlátomást egyetemes és átível a különböző kultúrákon: az angol iskolásfiú (schoolboy) szerint a hit definíciója a következő: "believin' what you know ain't so", vagyis elhinni azt, amiről tudjuk, hogy nem igaz. 

Ezek az ostobaságok valójában a felvilágosodás utáni modern ember hasadt világáról tanúskodnak. Egyrészt az a feltételezés áll mögöttük, hogy a hit nem más, mint bizonyos tételes dogmák, ismeretek elfogadása, másrészt az, hogy ezek nem is "valódi" ismeretek, mert azokat a kutatólaboratóriumban meg a matematika- és fizikakönyvből szerezzük. Nem szólva arról, hogy van az életnek egy jó nagy területe (gyakorlatilag majdnem minden), ahol a hitnek nincs semmi szerepe, és van egy picike kis fülkéje életünknek, a "vallásos fülke", a "templom", ahol, úgy kb. hetente egyszer, előhúzhatjuk a zsebünkből.
Azóta persze már sokan felismerték, hogy sem a valóságot, sem az emberi életet nem lehet fülkékre osztani: értelemre és érzelemre, tudásra és hitre, objektivitásra és szubjektivitásra: hiszen ezek elválaszthatatlanul összefonódnak (még a tudományban is, ahogy arra például Polányi Mihály rámutatott). Ez a felismerés közelebb visz minket a Biblia hitfogalmához.
A magyarul "hitnek" fordított görög szó (pisztisz) bizalmat és hűséget is jelent. Amint a címben szereplő Hóseás-idézetből is látható: a hit elsősorban kapcsolati fogalom, Isten és ember viszonyának kontextusában érthető meg igazán. Sőt, elválaszthatatlan az Isten és az ember közötti szerelemtől, szeretettől. Isten és ember kapcsolata az Újszövetség, de már az Ószövetség szerint sem elsősorban törvények betartásából illetve dogmák elhívéséből, a másik részről pedig ezek számon kéréséből áll. Isten a Bibliában gyakran népének szerelmes jegyeseként vagy férjeként mutatkozik, Izráel, majd az egyház pedig az ő szűz menyasszonya illetve felesége. Ennek az egyik legszebb, legmegrendítőbb példája éppen a Hóseás könyve, amely azt beszéli el, hogy a prófétának valójában egész élete "jelképes" cselekedetté alakul: olyannyira azonosulnia kell Urával, hogy parázna nőt kell elvennie feleségül, így kell átélnie és dramatizálnia Isten és a hűtlen Izráel kapcsolatát.
A történetből az derül ki, hogy a hitet, a hűséget mindenekelőtt Isten adja: ezt "fizeti ki", úgymond, az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával együtt menyasszonypénzül. Ő az, aki a hűséget behozza a jegyesség és a házasság szövetségébe, ő mutatja meg, hogy mit is jelent ez valójában. Csakis Isten és ember közös történetében érthető meg, mi a hit vagy a hűség. Elolvashatom a hittankönyvben, de ha Isten története nem válik kettőnk közös történetévé, ha nem válok e történet szereplőjévé, akkor az én "hittapasztalatom" megreked a "templomban", a vallásos fülkében, a hetente egyszer elrecitált krédó szintjén. "Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az Urat." A megismerés az eljegyzésből következik: nincsen semleges megismerés. Nem úgy van az, hogy megvizsgálom a bibliai vallást, majd eldöntöm, hogy Isten útjára szegődöm-e. A Biblia a "megismerést" és a szexuális egyesülést ugyanazzal a szóval illeti: egészen bensőségesen viszonyba kell kerülnöm Istennel ahhoz, hogy igazán megismerhessem őt és az ő hűségét.
Állandóan változó, villózó, a pillanatnak hódoló kultúránkban a hűség szinte értelmezhetetlen. Sok ember akkor találkozik vele, amikor a telefontársaság a kedvező szolgáltatások fejében egy- vagy kétéves hűségnyilatkozatot kér tőle. Isten hűségnyilatkozata ellenben örökre szól, és ez az ajándékba kapott hűség teszi lehetővé az őt követő számára, hogy hasonlóképp "hívő", azaz "hű" legyen: egészen a halálig (Jel 2,10).