Teológus koromban hallottam először ezt a mondatot: "A feltámadásban lehet kételkedni, de a Feltámadottal találkozni lehet". Már akkor nagyon megérintett a mondat, hiszen számomra összefoglalta, amit hiszek. 

A keresztyénség nem dogmatika kérdése: aki keresztyén, annak hinnie kell a feltámadásban. Hiszen a szemtanúk sem hittek, a tanítványok is kételkedtek. Nem hitték egymás szavára sem, a gyülekezeti asszonyok szavára sem, hogy feltámadott az ÚR. Nézzük csak a két emmausi tanítvány útját: keserűség, fájdalom, csalódás, kételkedés, reménytelenség. Rengeteg emberi információ, évezredek jövendölése, s nem hisznek! (Lk 24) Vagy ott van a sokat emlegetett "hitetlen" Tamás (Jn 21).
Az egyik Reformátusok Lapjában megjelent az az adat, hogy a német protestánsok 70%-a nem hisz a feltámadásban. Nem tudom, a magyarokat kérdezte-e már valaki... Pál azt írja a korintusiaknak: "Ha pedig Krisztus nem támadott fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok." (1Kor 15,17)
Súlyos mondat!
De nem így van?
Akkor viszont Krisztus keresztje is csak egy emberi áldozat, s akkor ne hálát adjunk érte, hanem sajnáljuk, hogy meg kellett halnia - pedig mennyit taníthatott, gyógyíthatott volna még, ha életben marad...
Ismerős gondolatok?
Emberi gondolatok.
Isten gondolata azonban más. Az Ő gondolatai titkok. Nem lehet érteni, megmagyarázni, vagy logikával arról bárkit meggyőzni. Mert nem fér bele a fejünkbe. Sem a helyettes áldozat, sem Krisztus isteni és emberi természete, sem feltámadása.
Ezt a tényt csak a lelkünk képes megsejteni, csak a hit váratlan és csodálatos dimenziójába lépve, személyes találkozás útján lehet megélni. A feltámadásban való hitbelső út a feltámadottal. Senki sem spórolhatja meg ennek személyességét, senki sem tudja átadni a másiknak. Mindenkinek magának kell végigjárni, még ha van is mellette egy másik kételkedő az úton.
Talán éppen ezért nehéz út is. Hiszen nem erre szocializáltak minket. Minden a józan észről szól évszázadok óta, az ember meghódítja, feltérképezi a körülötte lévő világot. Minden a szemünkről szól, szemünknek szól. A "láthatatlan világ" marad a sötétségnek, a bizonytalannak, a "keleti" embereknek. A lelkünk sóvárog, pótlékokat keres, mert az ÖRÖM vágya mindenféle formát ölt, ha meg nem találja valódi mélységét és magasságát a végtelenben.
Mert a feltámadottal való találkozás kiperdít a magam futotta körökből, s felemel, betölt, meggyógyít, átformál - s már csak azon csodálkozom, hogyan is nem hittem eddig.
De addig marad a sár.
Marad a magam bűne, s annak minden nyomorúsága, annak lehúzó valósága.
"Lelki gravitáció."
Mint a katicabogár, aki csak a fűszál végéig mászik. S onnan vagy leesik, vagy visszamászik újra meg újra, s elhiszi, hogy neki ennyi adatott.
Pedig van szárnya. Kitárhatná.
Vajon a katica honnan tudja meg, hogy van szárnya is?