Többedmagammal születtem a teremtés hajnalán. Létünket úgy definiálhatnám, hogy mennyei ajándékok vagyunk az emberek számára. Legfontosabb feladatunk, hogy a teremtés koronáját földi futása során emlékeztessük küldetésére, arra hogy honnan jött és hová tart. Mindig eszébe és szívébe juttassuk, hogy van Istene, Aki egyben a mi életre keltőnk.

Hittestvéreimmel izgalmas kalandokat tudhatunk magunk mögött. Időnként összegyűlünk törzshelyünkön, a Krédóban, ahol pörkölt mustármagot ropogtatva elmeséljük földi utazásainkat, és a velünk történteket.
Most úgy döntöttem, hogy személyes élményeimből közreadok egy válogatást.

Az első legemlékezetesebb misszióm alkalmával egy világkatasztrófa közepébe kerültem. A fiú, akihez megérkeztem mindig csodálattal nézett apjára, aki igaz, de ugyanakkor konok ember volt. Kitartása nemhogy példaértékűnek, de életmentőnek is számított. A bárka építése alatt sokszor elhalványultam, Jáfet gazdám ugyanis kétkedve fogadta a tákolmányt. Nem apjában és szaktudásában kételkedett, hanem az időnként megjelenő csúfolódók, gúnyolódók ingatták meg, és vele engem is. Az özönvíz kezdetén aztán megerősödtem. A közel 200 napos bárka-lét során sikerült birtoklómmal megértetni, hogy az állatokról való gondoskodás, a családtagok biztatása nem csupán róluk és az ő megmenekülésükről szól, hanem tőlük sokkal messzebbre mutat. Világmentésnek lehettem részese. Mi nyolcan szembe tudtunk fordulni tengernyi veszéllyel, gigászi, pusztító elemekkel, hihetetlen mélységekkel.

Aztán ott voltam egy hegyoldalon. Körülöttünk hatalmas tömeg felfegyverkezve, mégis kevesen voltunk. Hallottam időnként egy pokoli, káromkodással teletűzdelt, fülsüketítő hangot. Nem emberi hang volt. És néha láttam is a hang hordozóját, egy óriást Élá völgyében állva, amint hatalmas kardját, mintha csak egy nádpálca lenne, feje felett forgatta, és közben azt kérdezte, hol van az a hit, amely eléállítana egy harcost. Aztán a semmiből ébredezni kezdtünk. Történt ugyanis, hogy egy vékonydongájú, pásztorfiúforma kivált a rendből, és úgy legényesen elindult a behemót felé. Bevallom, irigykedve néztem hittársamat, akinek ilyen remek ember adatott. Nagyon gyorsan történt minden. Egy hirtelen mozdulat a parittyával és a földön terült el a filiszteus. Pillanatok alatt talpon voltunk. Szinte kidagadtunk a katonák mellében, és végre valahára "vitézségről formát" adhattunk.

A következő és egyben legemlékezetesebb utam egy vak koldushoz vitt. Apja, Timeus igen korán elhunyt. A születésétől fogva világtalan már gyermek korában Jerikó város egyik forgalmas utcájában könyörgött a napi betevőért. Ekkor még kicsi voltam, de voltam. Együtt, közösen bíztunk az emberekben, és persze a Seregek Urában. Míg Bartimeus vak volt, addig én nem bizonyultam annak, és így láthattam, amikor elindult az úton Ő, Aki elküldött, Aki megerősít, Aki bátorít. Láttam Őt, és minden megmozdult. A könyörületet kiáltó száj, a hevesebben verni kezdő szív, a Hozzá segítő karok, a meggémberedett lábak egyszerre mozdultak felé. De sokan voltunk akkor, és milyen erővel bírtunk! Ez egy igazi virágkor volt mindegyikünk létében.

Aztán ott voltam egy csodálatos építkezésnél, ahol Rotbertus kőfaragó fáradságos munkájához asszisztáltam, és elkészült a Santiago de Compostela katedrális. Jártam egy kolostorban is, ahol a segítettem egy pálos rendi szerzetest fogadalmának megtartásában, és erőt adtam neki, hogy mostoha körülmények ellenére odaadással másolja a legkülönfélébb kódexeket. Ott lehettem a hit reneszánsza idején Olivétan életében, és kalákában Bibliát fordítottunk, valamint megismertettük unokatestvérével, a híres Kálvinnal az igaz vallás (vera religio) alapjait.

Majd egy kelet-magyarországi zárdafőnök, bizonyos Radán Balázs fogadott magához. Munkája, tudása, imádságos élete nyomán teljesen megújultam. Hamu alatti pislákolások után szinte lángra lobbantunk ott Beregszászban. Zsinatok, igehirdetések, falvak, városok látogatása, és az elmaradhatatlan igetanulmányozás. Talán néha már túl buzgón is hevültünk, de erőnk az utolsó lélegzetvételig kitartott, még azon a tragikus istentiszteleten is, amikor kiröppent az a gyilkos nyílvessző.

És emlékszem az imádságot tanító édesanyákra, a gyermekhangú hitvallásokra, a világégésből hazatért apára... Ott voltam a férj ölelésében, az asszony fájdalmas szülésében, a gyász könnyében... De ott lehettem az ifjú lelkesítő szavában, valamint a bölcs hallgatásában… És ott voltam az olimpikon akarásában, meg a múzsa csókjában... Emlékszem arra az emberre, aki velem a szívében oszlopot épített az ő Istenének. (Wass Albert: Előhang) És emlékszem arra az apára, aki hitte az otthon melegét, hitte az ünnep örömét. (Zorán: Apám hitte)

...Sajnos vannak rossz emlékeim is, amikor egy emberöltőn keresztül tartott az aluszékonyságom, amikor hamisságok felé fordítottak, amikor hiszékenységgé /de/formálódtam, és amikor eltévedtem...

Most egy falusi gyülekezet lelkész életében találtam otthonra…és várok... ugrásra készen.