Nem voltak kész válaszai, vagy ha voltak is, azokat folyton gazdagodó ismeretei és tapasztalatai alapján újra és újra megkérdőjelezte...

"Polcz Alaine: A hitről kérdeznék még, de ne a jezsuita magyarázatot adja, kérem. Nem mintha nem volna jó, vagy nem fogadnám el, hanem mert van benne valami hűvös, valami pontos, valami életidegen, valami felépítettség. A jezsuitizmus túl közel áll a tudományhoz. Túl sokat tudnak, legalábbis a laikus számára. Nagyon keményen fogalmazok? Gondolom, sok ember így gondolkozik, mint én...
Sajgó Szabolcs: A hit nekem azt jelenti, hogy akárhová fordulok, akárhová megyek, otthonmeleget áraszt a világ. Akármilyen emberrel találkozom, az egy fészekaljába tartozást érzem. Mi a hit nekem? Akármilyen problémába fut az agyam, akármilyen fájdalmas, keserű vagy éppen kiábrándító eseménybe szakad bele a szívem, alapvető békességet érzek: hiszen ez mind az otthonon belül történik, aminek van gazdája, olyan gazdája, aki ezt mind képes helyretenni. Ha azt mondom: Isten, kinek szakállas öregúr jut az eszébe, kinek egy kegyetlen valaki, aki bármilyen hatalmas, mégis föláldozta a fiát, és én nem akarok a fia lenni, nehogy engem is föláldozzon, kinek egy hideg, igazságos valaki, akit nem érdekel, hogy velem mi van, nem érdeklik a részletek, csak az, hogy mit tettem... Lehet sorolni. Ezért Istenről szólva én szeretek inkább Ősbizalomról beszélni, Misztériumról, Irgalomról és Életről..."

Három nagyszerű gondolkodó, tudós és hívő ember izgalmas beszélgető könyvét olvastam el újra a napokban. A könyv két évvel ezelőtt, 2007 húsvétján jelent meg először, abban az évben, amikor Polcz Alaine súlyos combnyaktörése és műtétje miatt saját ágyának foglya lett (és az is maradt egészen szeptember 20-ai haláláig). Annak idején még kéziratban olvastam a könyvet, de bevallom, nem hatott rám így, mint most. Akkor is úgy gondoltam, hogy fontos könyv, de figyelmemet sokkal jobban lekötötte Alaine betegsége, a tennivalók, egyáltalán, hogy mint egyik közvetlen munkatársa, barátja, mit tehetnék érte, hogyan segíthetnék a naplóinak szövegszerkesztésén és a beszélgetéseken kívül. Mert természetesen mi is sokat beszélgettünk, örömmel és töprengve az előttünk tornyosuló nagy kérdésekről, amelyek közül, örömömre, jó néhány szerepel is ebben a könyvben. Ez volt Alaine egyik legvonzóbb tulajdonsága, a bátor kérdezés, a kiapadhatatlan kíváncsiság és nyitottság. Nem voltak kész válaszai, vagy ha voltak is, azokat folyton gazdagodó ismeretei és tapasztalatai alapján újra és újra megkérdőjelezte, és feltette hol alkalmi, hol választott beszélgetőpartnerének.

A könyv éppen ettől, a bátor kérdezéstől, és a rá adott határozott, olykor kitérő válaszoktól olyan izgalmas. Polcz Alaine helyettünk, az olvasók helyett is kérdez, és kap is válaszokat benne, hiszen Beer Miklós, váci megyéspüspök és Sajgó Szabolcs, jezsuita szerzetes invitálták beszélgetésre, akiknek, egyházi vezetők lévén, dolguk is az eligazítás. Jobbára a nagy titkok körül forog a beszélgetés, oldva személyes élményekkel és történetekkel egészen a határok feszegetéséig. Szó kerül a hit változékonyságától a sokféle vallásig, az istenélménytől a bűn, a kudarc élményéig, a kiválasztottságtól az ürességig, a tudománytól a misztikáig, a kételytől a hitig, a fiatalokról és az öregekről, az egyház szerepéről és felelősségéről, a mondanivaló nyelvi nehézségeiről, de valahogy mégis a halál és a halál utáni élet kérdése kerül előtérbe legtöbbször. Érthető módon, hiszen Polcz Alaine a beszélgetés idején már tudatosan készült a saját halálára, és ha valaki halni készül, elkerülhetetlenül foglalkoztatja a gondolat, mi lesz azután?

"Ami pedig a test feltámadását illeti, ott én nagy bajban vagyok. Miért támadjon föl a test? Milyen test támad föl, melyik életkorban? Milyen formában? Nem elég, hogy testetlen intellektusok leszünk? Miért mondta azt a kereszténység, hogy hiszem a testnek föltámadását, miért van szükség a testre? Hogy és mint történik? Nem kapok rá semmilyen eligazítást..."

Hogy milyen eligazítást kapott Polcz Alaine, nem árulom el, legyen ez majd az olvasó jutalma. A könyv nagy erénye a közvetlen stílus, az érthető és megértő fogalmazás, a derűs hangnem, a beszélgetőpartnerek egymás iránti tisztelete, ami persze nem akadálya az őszinte kérdéseknek és visszakérdezésnek, és annak sem, hogy adott esetben azt mondja valamelyikük, hogy nem tudom, vagy honnan tudhatnám. Kiválóan alkalmas ismereteink bővítésére, a megfogalmazottak továbbgondolására. Ajánlom mindenkinek.