Ebbe az iskolába még a nyolcadikosok is örömmel és kíváncsian mennek, alig várják a hétfő reggelt, még a szünidőben is keresik a lehetőséget, hogy tudásszomjukat olthassák, gyűjtögetik a megosztható szellemi vagy anyagi kincseket, hogy egymást megajándékozhassák majd, amikor újranyit az iskola.

Túl szép ez az álom?

Ha visszagondolok arra a lelkesedésre, amellyel annak idején két nagyobbik gyerekem az első osztályt várta, arra az igyekezetre, amellyel a betűket tanulgatták, frissen szerzett ismereteiket csillogtatták, vagy ha azt hallom, milyen vágyakozva beszél az iskoláról a még óvodás legkisebb, akkor szinte érhetetlennek tűnik, hogyan válhat ezekből a tudásra éhes kis felfedezőkből néhány év alatt fásult diák, aki csak túlélni igyekszik az iskolát.

Mi, felnőttek valószínűleg nagyon félreértünk valamit.

A mi Mesterünk azt mondta, ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába. Mi viszont nagyon hamar akarunk kis felnőtteket faragni a gyerekeinkből. Az óvodásban még megcsodáljuk a gyermeki nyíltságot, de a nagyobbacskáktól már elvárjuk, hogy szorgalmasan tanulják a felnőtt világ gyakran félelem formálta játékszabályait.

Ebben a megálmodott iskolámban a tanárok úgy tekintenek a gyerekekre, mint akiktől sokat tanulhatnak ők maguk is. Úgy tekintenek önmagukra, mint akik kísérői, segítői a gyermekek fejlődésének, de nem letéteményesei a tudásnak, csupán tapasztaltabbak a felfedezésben. Ugyanakkor mindig készek tanulni, fejlődni. Ha egy kérdésre nem tudják a választ, akkor lehetőleg a gyerekekkel közösen járnak utána, és örvendeznek, ha a tanítványaik túltesznek rajtuk.

Ebben a megálmodott iskolámban mindenki megbecsüli a másikat, tiszteli benne Isten mesteri alkotását, kortól függetlenül. Természetesen a gyerekek tisztelettel tekintenek a tanáraikra, hiszen érzik, hogy őértük dolgoznak, hogy megbízhatnak bennük. A tanárok ugyanúgy tisztelettel fordulnak a tanítványaik felé, mert tudják, hogy „Isten az ajándékait gyerekbőrbe csomagolja”, ahogy Böjte Csaba testvér fogalmaz, tehát minden gyermek egyedi kincseket hoz, amelyekre szüksége van a világnak. Az iskola feladata tehát nem az, hogy valami egyen-diákot faragjon a rábízottakból, hanem hogy minden gyermeknek segítsen meglelnie és kamatoztatnia a maga tálentumait.

Ebben a megálmodott iskolámban előfordulhat, hogy egy gyermek hosszabb időt kap egy feladatra, egy dolgozatra, nem azért, mert papírja van az orvostól, hogy neki ez joga, hanem azért, mert a tanárai felismerték, hogy erre van szüksége. Az is előfordulhat, hogy néhány gyerek nehezebb feladatokat kap, mert ők az alapkövetelményeknek könnyedén eleget tesznek. A cél azonban nem a tanterv teljesítése vagy egy felmérésen való jó szereplés, hanem az, hogy minden gyermek a tőle telhető legjobb eredményt érhesse el.

Ebben a megálmodott iskolámban gyakran nagy a munkazaj, máskor meglepően nagy a csend, mindkettő annak jele, hogy mindenki elmélyülten dolgozik. A gyerekek nem egymással versenyeznek, hanem együtt igyekeznek a legjobb eredményt elérni, amelyhez ki-ki a maga adományai szerint járul hozzá. A tanárok pedig nem egymáshoz hasonlítják a gyerekeket, hanem önmagukhoz. Az eredményt nem abszolút mércén mérik, hanem egyénre szabottan. Hiszen az igazságosság nem abban áll, hogy mindenkinek egyforma magas sámlit adunk, hogy kilásson az ablakon, hanem hogy a legkisebb kapja a legmagasabb sámlit.

A nehezebben beilleszkedő, „problémás” vagy „nehezen kezelhető” gyerekeket itt is behívja magához az igazgató, de nem azért, hogy megfenyegesse vagy megbüntesse őket. Ehelyett tea mellett ülve vagy az iskola udvarán sétálgatva halló fülekre, együtt érző, bölcs kísérőre találhat a gyermek. Az ilyen beszélgetések nyomán ésszerű megállapodás születik arról, mihez kell alkalmazkodnia a tanítványnak, illetve hogyan fogja az iskola figyelembe venni az ő szükségleteit.

Ebben az iskolában nincs szükség még több eszközre vagy még több munkaórára, szükség van viszont a Lélek tüzére, hitre, bizalomra, bátorságra, alkotókedvre. Nincs szükség félelemre, annál nagyobb szükség van szeretetre.

Úgy hiszem, ha a keresztény iskolák valóban Jézus vezetése alatt állnak, ha a Lélek világossága a fényük, ha szelídek és alázatosak, miközben „nem úgy tanítanak, mint az írástudók”, hanem erővel és hatalommal, akkor nem lesz olyan nagy kereslet például a kétes szellemi forrásokból táplálkozó Waldorf-iskolákra. Akkor a keresztény iskolák az egyháznak nem az erkölcsrendész aggastyán rémképét erősítik majd a világban, hanem felragyogtatják a bátor, biztonságot adó, gyengéd édesanya arcát. Ámen – úgy legyen!