Egész életemben egyházi intézmények padjait koptattam, mind általános iskolában, mind gimnáziumban, mind pedig egyetemen. Pont ebből az okból kifolyólag én az éremnek csak ezt az oldalát ismerem, de ezt jól. Természetesen minden oktatási intézménynek megvan a jó és a rossz oldala, ami sok szempontból szubjektív, mivel van, ami az egyik gyereknek kedves emlék, a másiknak azonban nem. A továbbiakban a saját tapasztalataim következnek arról, hogy milyen üzenetekkel és emlékekkel bocsát utunkra egy egyházi iskola.

Az általános iskoláról leginkább pozitív emlékeim vannak, bár már kislányként is megtapasztaltam, hogy legalább egy rosszindulatú személy minden közösségben van – aki lehet diák, de akár tanár is. A jó alapok azonban meghatározták a tanuláshoz való viszonyomat a mai napig. Nagy vízválasztót jelentettek a gimnáziumi évek, ahol már jellemző lett a klikkesedés és az, hogy néhány tanár kivételével senkire sem számíthattunk. A gimnáziumi évek nagy részét nem szerettem, nem éreztem úgy, hogy megfelelően haladunk a tananyaggal és valóban fejlődünk. Tizenkettedik osztály végén leérettségiztem és tudtam, hogy soha sem fogom visszasírni a gimnáziumi éveket. Ez igaz is lett, de nem szabad elfeledkeznem azokról az alapokról, amiket iskoláim adtak. Fontos kiemelnem, hogy azok a dolgok, amiket kritikával illettem, nem az intézmény egyházi jellegéből fakadtak, hanem abból, hogy ilyen egy közösség. Ahol sok kamasz van összezárva, és ezeket a kamaszokat több tanár is tanítja, ott elkerülhetetlenek a konfliktusok és rossz emlékek. Nem lesz fenékig tejfel a gimnázium négy éve, de, ha választanom kéne, én újra egyházi gimnáziumot választanék.

Miért jelentett nekem ennyire sokat ez az egész? Három okból is. Az egyik az, hogy akármit gondol is a társadalom, az egyházi iskolák legnagyobb része (amikbe én jártam, azok mindenképpen) megfelelő burkot épít diákjaik köré. Olyan keretek között válhatnak kamaszból felnőtté a fiatalok, amelyek képesek megfelelő távlatokat is nyújtani. A másik okom a hitre nevelés. A legtöbb ismerősöm, aki arról érdeklődött, hogy milyen egy egyházi iskola, egyből kesergett azon is, hogy mennyire szörnyűek lehetnek a kötelező hittanórák. Én pont az ellenkezőjét tapasztaltam, nagyon szerettem a hitéletnek ezt az arcát is. A családommal templomba jártunk, mióta az eszemet tudom, de az iskolai hittanórák az okai, hogy a mai napig szívesen járok gyülekezetbe.

A harmadik okom pedig az, ahogy felkészítettek a nagybetűs életre. Nem az összes tanár segített ebben, de az a néhány, aki mégis, nagyon sokat adott. Páran becsültek minket, hangoskodó kamaszokat annyira, hogy elmondják milyen felnőni és döntéseket hozni. Belénk nevelték a felelősség érzését és azt, hogy a közösségnek mekkora ereje van. Én sem éreztem ezt akkoriban fontosnak, de visszatekintve hálával gondolok tanítóimra, akik próbálták formálni jellemünket és a legjobbat kihozni belőlünk.

Ha máshogy nem érvelhetnék az egyházi gimnáziumok mellett, akkor csak annyit mondanék, hogy lehetőség. Semmivel sem nehezíti meg a kamaszkor gyötrelmes éveit, viszont a kötelező hitoktatással közelebb hozza Isten szeretetét, ami viszont komoly segítséggé válhat. Természetesen sokszor unalmasak az előírt istentiszteletek vagy csendesnapok, de, ha csak egyetlenegyszer megragad az ige, máris rengeteg mindennel gazdagodunk.

Szerintem – és hangsúlyozom, hogy szerintem – több illúziót hagy meg egy olyan gimnázium, ami hitre próbál nevelni. Ezeket a gyermeki illúziókat lehet, hogy később összezúzza az élet, de az is lehet, hogy nem. Nem a gimnázium vagy az ott tanítók feladata, hogy megmutassák, mennyire mocskos lehet az élet, azok a tanáraim, akikre tisztelettel emlékszem vissza, nem is ezt tették. Ők arra neveltek minket, hogy mindig van választásunk és mindig van alkalmunk változtatni. Útravalóul kaptuk tőlük, hogy a világot mi tehetjük jobbá azzal, ha a saját utunkat járjuk. Az évek során elénk tárták a hit ablakát, amin keresztül megláthatjuk lehetőségeinket.