Egyre több ismerősünk Facebook- és Twitter-profilján tűnik fel az arab ábécé N betűjét ábrázoló kép (ن, naszráni, azaz keresztény). Mostanra talán már mindenki számára ismert az a nemzetközi mozgalom, amelynek célja, hogy aki elítéli az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIS) keresztények elleni erőszakos fellépését, ilyen módon szolidaritást vállaljon az üldözöttekkel.

Az elmúlt időszak eseményei azon túl, hogy valamennyiünket megrázták, felvetik a kérdést: együttérzésen túl van-e még valami, amit tehetünk a tőlünk több mint kétezer kilométerre élő keresztény testvéreinkért?

Isten már az igéjében kijelentette, hogy eljön majd az idő, amikor gyűlölni és üldözni fogják azokat, akik benne hisznek. Ugyanakkor azt is mondja, hogy boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.

Egészen sokkoló, amikor a sokszor csak elméletben létező, olyan könnyedén hangoztatott ige valósággá, egészen gyakorlativá válik. Bár soha nem kellett a hitem miatt menekülnöm, ha elképzelem, mi történne, ha egyszer sor kerülne az üldözésünkre, a legkevésbé tudom elképzelni magam, mint boldog embert. Milyen boldogságról beszél Jézus?

Néhány napja részt vettem egy virrasztáson, amelyen kifejezetten az iraki üldözöttekért, az ő fizikai és lelki szükségleteikért, az egész helyzet megváltozásáért imádkoztunk.  Az éjszaka során Ágival és Ráhellel az imádságokon túl volt lehetőségünk részletesen megosztani egymással, mit is vált ki belőlünk ez az egész kérdés. A beszélgetés során arra jutottunk, hogy várva a mennyei közösséget nem is a haláltól, inkább csak az azt megelőző szenvedéstől, a fájdalomtól, a folyamatos félelemtől rettegnénk, és attól, hogy a kegyetlen kínzásban kiderülne, mégsem vagyunk olyan odaszántak és elkötelezettek Krisztus evangéliuma mellett. Felmerül a kérdés: lehetséges-e egyáltalán ilyesmire lelkileg felkészülni? A Kelet eseményeit látva van-e értelme egyáltalán fejben „modellálni” egy esetlegesen itthon bekövetkező hasonló katasztrófahelyzetet?

Bár Jézus az Ő eljövetelét illetően mindenkori készenlétre szólítja fel az övéit, azt is mondja, hogy az ő igazságainak védelmezése nem a mi, hanem az Ő gondja lesz majd. Az adott pillanatban és helyzetben fog bölcsességet adni, hogy soha meg ne törjünk a „készenlétben”.

„Azután (Jézus) így folytatta: Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, mindenfelé nagy földrengések, járványok és éhínségek lesznek, rettenetes dolgok történnek, és hatalmas jelek tűnnek fel az égen. De még ezek előtt kezet emelnek rátok, és üldöznek titeket; átadnak benneteket a zsinagógáknak, és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé vezetnek titeket az én nevemért. De ez alkalom lesz nektek a tanúságtételre. Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, mert én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni, vagy ellene mondani egyetlen ellenfeletek sem. Kiszolgáltatnak titeket még a szülők, testvérek, rokonok és barátok is, egyeseket meg is ölnek közületek, és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd a lelketeket.” /Lukács 21,10-19/

Az első lépés nyilván az, hogy nem dugjuk homokba a fejünket, hanem figyelemmel kísérjük és szívünkön hordozzuk iraki keresztény testvéreink mindennapjait. Ezen túl azonban a kérdés továbbra is áll: mit tehetünk értük, amivel valódi segítséget nyújthatunk? A válasz elég kézenfekvő, de hűségesen és kitartóan részt vállalni benne már nagyobb odaszánást igényel. Imádkozhatunk értük. Azért, hogy az Atya mindennapi lelki és testi szükségleteiket töltse be, hogy vigasztalást kapjanak az őket ért veszteségekért, hogy reménységet és bátorságot nyerjenek, és hogy legyen elég erejük készeknek maradni. Ma, holnap és azután is Isten elé járulni annak tudatában, hogy csak Ő tud, de Ő TUD változást hozni.