Néhány éve az egyik egyetemi előadás közben egyik hallgatótársam feltette a kérdést a tanárunknak: ha egy életbevágó kérdésben kell döntenünk két jó vagy két rossz között, akkor mi alapján döntsünk. A tanár gondolkodás nélkül, de egy élet tapasztalatára alapozva a következőket válaszolta: „Bármiben döntenetek kellene, jól gondoljátok át, de ne húzzátok a saját időtöket, hozzátok meg a megfelelő időben a döntést. Bármi lesz is a választásotok, tudom, hogy az lesz a legjobb. Az egyetlen rossz döntés az lehet, ha nem hoztok ti magatok döntést!" Ugyancsak a témában tartott egy ifjúsági szervezet előadást fiataloknak az egyik keresztyén táborban, amiben a következő mondat hangzott el: „Döntsél te magad, mert ha nem, mások fognak dönteni helyetted!"

Az emberek egy részének életében eljön az a pont, amikor esélyük nyílik döntést hozni Jézus Krisztus mellett, ez a megtérés. Van, akinél hirtelen és látványos változás következik be, másoknál hosszabb és kevésbé intenzív folyamat ez. Mindkettő esetében azonban meggyőződés- és életvitelbeli változás következik be az ember életében, amely letagadhatatlan.

Keresztyén családban nőttem fel, vasárnaponként eljártunk istentiszteletre, naponta imádkoztunk, a hétköznapjaink része volt a vallásosság. Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy én ettől keresztyénnek nevezhetem magam, mígnem egy ifjúsági táborban döbbentem rá arra, hogy az én viselkedésem egy eltanult magatartásforma, a hitem egy másoktól átvett „meggyőződés-csomag", az, amivel eddig rendelkeztem, nem az enyém. Nem mások mondták ezt nekem, bennem fogalmazódott meg az igény, hogy a száraz ismeretek és átvett kultúrkeresztyénség nem elég nekem, valami személyesebbre vágyom. A vágyból aztán keresés lett: mit kell tennem, hogy a hitem megéljem, hogy az enyém legyen, mit kell feladnom és mit nyerek általa? Az én történetem nem hasonlítható Pál apostol megtéréséhez, nem volt gyors és látványos, inkább lassú, kereséssel és kérdésekkel teli. Kamasz voltam, amikor megszületett a vágy a változásra, és több éven át kerestem az utat, amelyet járnom kell. Először felvetődött bennem, hogy fel kell hagynom előző életemmel, és teljesen újat kezdenem. Nem sokat vívódtam ezen, hiszen rá kellett jönnöm, hogy Kertész Imre Sorstalanság című regényében megfogalmazta már előttem: „Sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk." Ezzel teljesen mértékben azonosulni tudtam, így újabb kérdés merült fel: hogyan tudom az életemet úgy folytatni, hogy közben személyesen megéljem vallásosságomat? Ez volt a leghosszabb keresés, s mind a mai napig vannak olyan területek, amelyek újból és újból felvetik a kérdést. Nem gondolom, hogy a megtérésnek életünk teljes megváltoztatását kell jelentenie, hanem a megélt keresztyénség bevonását az addigi hétköznapjainkba.

A belső változtatás igénye nem eredményezett azonnali döntést, hanem pontosan egy év után, ugyancsak az ifjúsági tábor keretén belül gondoltam úgy: a vágy megérett arra, hogy elhatározássá váljon. A döntés megalapozott volt, és utólag is úgy vélem, a megfelelő időpontban hoztam meg. Nem hagytam, hogy mások buzgósága belesodorjon egy megalapozatlan döntésbe, nem vártam, hogy mások döntsenek helyettem.

A megtérés viszont nem egyetlen esemény véleményem és tapasztalataim szerint, hanem inkább olyan folyamat, amelyben nap mint nap meghozzuk az apró vagy éppen nagy döntéseinket, amelyben ott van egy „szűrő", akit Istennek hívunk. Ebben a folyamatban pedig fontos, hogy egyre jobban megismerjük Őt, hogy a „szűrő" minél jobban „működjön". Ezt pedig mindenki maga tudja eldönteni, mi a legmegfelelőbb számára, jó megkeresni azokat a helyeket, embereket, módszereket, amelyek közelebb vezetnek Istenhez. Mindenkinél történnek elcsúszások, ezért kell átgondolt döntést hozni, ami mindig emlékeztet és felkiáltójelként lebeg előttünk.

A megtérés folyamat, útkeresés, amelynek nem látom a végét, de az értelmét igen.