Ház. Lassan rakták le az alapját. Nem siettek, minden lépést jól megfontoltak. Mindig annyit haladtak, amennyire tehetségük volt. Erejük, anyagiak. Aztán jöttek a falak. Együtt tervezték, hogy mekkora legyen, hova kerüljenek a szobák, tágas legyen a konyha, előszoba. Végül tető került a házra. Szép, látható, nagy gerendákkal, együtt cserepezték. Már alig várták, hogy beköltözhessenek. Még nem volt minden a helyén, de az övék volt. Éveken keresztül csinosítgatták, rendezgették. Hol egy új ágy, hol egy régi asztal került be a szobákba. Ahogy teltek az évek, a bútorok szaporodtak. De nemcsak a bútorok, hanem a betérők is. Vendégek töltötték meg. Gyakran pihentek meg ott átutazóban. Volt, aki időnként szinte beköltözött. Egy rokon, egy barát. Az ő házuk volt, még így is, hogy megnyitották másoknak. Szeretettel fogadtak bárkit. Minden közös, mégis nyitott volt benne.

Aztán egy nap egyikük felfedezett egy új szobát. Eddig még nem látta. Nem értette, hogy mikor és hogyan épülhetett, de ő még soha nem járt benne. Most mégis ott volt. Kicsit a ház részeként, de inkább hozzátoldva. Nem volt eltakarva a bejárata, mégsem volt szem előtt. Mintha titokban épült volna. Hogyan kerülhetett ide? Ahogy az ajtófélfára pillantott, meglátta a kulcsot. Nem volt elrejtve, így beillesztette. Fordult a kulcs, kattant a zár. Kíváncsi volt, hát lenyomta a kilincset. Könnyen nyílt, mégis úgy érezte magát, mintha olyan helyen járna, ahol nem lenne szabad. Ide nem hívta senki. A közös házukhoz tartozott, mégis betörőként lépett be először.

Nem állt meg az ajtóban. Nem bírta ki. Sejtette, hogy a társa építette egyedül. Nem értette, hogy miért nem vonta őt bele az építésbe. Neki nem volt titkos szobája, a társának miért. Miért most? Miért ennyi év után? Szerette volna tudni, ezért alaposan körülnézett. A szoba kicsi volt, új. Belengte a friss festés illata. Nem volt benne semmi bántó, semmi elzárandó, mégis titkolta előle. Kiderült, hogy ezt nem tervezte senki csak úgy épült, valahogy a közös falhoz, a közös tető alá, de alaptalanul. Sokat beszéltek róla. Az épülésről is, a meglétéről is és a lebontásáról. Amikor ez került szóba, érezte, hogy abba a ház falai beleremegnének, megindulna egy-egy repedés, nem lenne már olyan szép. Végül a szoba maradt.

Azóta időnként beköltözik a szomorúság a házba. Azóta sem hívja be őt, csak az övé. Időnként, ha már nem bírja ki, bekukkant. Lett-e benne újabb bútor, esetleg egy kép a falon? Tudni akarja. Pedig lehet, hogy nem kellene. Tudja, hogy nem kellene. De mivel neki nincs titkos szobája, ezért érdekli annyira, hogy a másiknak mi lehet olyan fontos, amit elzár előle. Talált benne lelkesítő emlékeket, inspiráló kávézások illatát, könyveket, köveket és sok, sok fényképet. És van benne néhány olyan dolog is, ami a ház többi részéből hiányzik. Nyomába sem ér egyik sem mindannak, ami a közös részt ékesíti, mégis ott van. Mit kezdjen vele, nem tudja.

A legnehezebb, hogy időnként úgy érzi, hogy ez nem teljesen az a közös ház, amit együtt alapoztak. Ő csak betörő lehet a saját házuk egyik szobájában. És nem bírja ki, hogy ne legyen betörő. Ellopni nem akar semmit, sőt sokkal inkább úgy érzi, őt lopták meg. Pedig nem így akarta, nem így akarták…

As Már eggyel több szobás. Néha feltört titkos. Egymás elől elbújós. Zárt ajtós. Lelkiismeret-furdalással betörős. Sok minden nem ismerős. Álszentül udvarias. Észrevétlenül elidegenedős. Nem mindig otthonos. Mosolygósan hazudós. Nem az egész közös. Robbanón indulatos. Gyomorban megbújón görcsös. Éjjelente álmatlanul forgolódós. Reggelente szívbemarkolón bánatos. Napközben lassan távolodós. Időnként akaratlanul könnyezős.

Ság Egység? Kétség? Betegség? Reménység? Magányosság? Barátság? Mellőzöttség? Szükség? Elfogadottság? Békesség? Békétlenség? Reménytelenség? Hűség? Hűtlenség? Óvatosság? Óvatlanság? Véletlenszerűség? Hitetlenség? Hazugság? Őszinteség? Hálátlanság? Kilátástalanság? Szabadság? Tehetetlenség? Segítség!