Az együttállás
A családi história arról mesél, hogy a mindentudó babahatározó szerint nagyon későn kezdtem el járni. Beszélni rendkívül korán, viszont az elindulás valahogy nem akaródzott. Már orvoshoz akartak vinni, mire egyszer csak megtörtént a várva várt esemény. Azt hiszem, azóta is nehezen tudok elindulni. Vagy legalábbis az „emberhatározó" szerint nem normális az erre szánt idő.

Azt hiszem, az elindulásnak két síkja van: egyik fizikai, másik szellemi. Gyakran veszem észre, hogy a fizikai valóm már ott jár, de a lelkem még egészen máshol. Az elindulásból egyenesen következő megérkezés csak akkor válik valósággá, amikor megtörténik az együttállás.

Amikor Brazíliába indultam, az indulás előtt egy órával csomagoltam be. Nem akartam szembenézni az indulás tényével, csak megtörtént. Nem készültem szellemileg. Csak a szerződés és az útitársam hajtott: vízum, orvos, gyógyszer, praktikus dolgok. Sokáig tartott, mire ráeszméltem: itt vagyok. Pedig a templom mellett pálmafa áll, hiába hunyorítok azóta is.

A búcsú és a találkozás
Régen mindennap vonattal jártam dolgozni, folyamatosan édes kísértés fogott el, hogy felüljek az egyik járatra, és irány a világ. Pedig bármerre megyek is, fizikai fájdalmat érzek az elindulásból fakadó búcsú miatt. Az elindulásban benne van valakik vagy valamik elvesztése is. Olykor csak a megszokott életé. Nem szeretek elveszteni senki és semmi fontosat. Ez persze az élet elleni irracionális kapálózás. És most különösen rossz, amikor szembenézek a két hét adta végességgel.

De vajon az elveszettnek hittek valóban elvesztek? Ez nem csak lehetőség, hogy többet és többet kapjunk? Az elveszettek az emlékeink által nem maradnak örökre az életünk részei, vagy pusztán az életünk megváltozása nem hoz új lehetőséget? Közhely, de életem során mindig megtapasztaltam azt, hogy ha az ajtó bezárul, az ablak kinyílik.

Elindultunk az anyaméhből, elvesztettük a benti tökéletességet, cserébe világra jöttünk. Ahol ideális esetben számtalan olyan emberrel találkoztunk, akik csak minket vártak. Készültek, vasalgatták a pelenkát, kifestették a szobát, énekeltek nekünk, vizsgálgattak minket, és mi nem is sejtettük. Vártak ránk, anélkül, hogy pontosan tudták volna, kit is várnak.

Ahogy az életünk halad előre, értékesebbnél értékesebb emberekkel találkozunk, akik egy-egy időszak értelmét jelentik. Sokszor gondolkodtam azon – amikor valahogy tőlem függetlenül vitt az élet, és nem tudtam változtatni egy-egy percig –, hogy miért abba az irányba haladok? Aztán a találkozás pillanatában felismertem azokat, akiket ott és akkor kaptam. Ha más értelme nem volt is, legalább annyi, hogy téged, barátom, immár ismerlek és az életem része lettél, és ez a legtöbb, amit kaphatok.

Félelem fog el, hogy nem az az élet vár, amit otthagytam, nehezen akaródzik a lelkemnek készülnie az elindulásra, még nem tudok a bőröndre nézni, de már írom a búcsúszavakat. Az ismeretlen most hatalmasabb, mint amikor a világ ezen oldalára jöttem, pedig, drága ismeretlenség, tudom, hogy vársz.