2014. szeptember 20-án, szombaton délelőtt 10.22 perckor ráültem egy üres hintára Balatonföldváron...

Régóta nem ültem hintán...

Azt gondoltam, hogy ezt a szokást valahol az óvoda után, az általános iskola valamelyik alsós évében elhagyja az ember, nemcsak a méretek miatt, hanem abban a minőségben is, ahogy a „nagyok" lenézik a „kicsik" dolgait (bár feleségem szerint még egy sokkal idősebb gyerek- vagy kamaszcsapat is képes megtámadni egy játszótéren üresen lóbálódzó hintát). Velem is volt már úgy, hogy megpróbáltam betuszkolni magam egy vaspánttal körbefogott hintába, s félő volt, hogy kituszkolni már nem tudom magam. (Nem is beszélve a felnőttek azon félelméről, hogy a hinta egyszerűen leszakad, mert már „kinőttem a gyerekkorból".)

Pedig...

Pedig a hinta felemel. Emel? Röpít! Milyen klassz dolog! Az ember leül vagy ráül (már ha hozzájut), s lassú, mechanikus mozgással elkezd evezni a lábával

kinyújtja – behúzza...
kinyújtja – behúzza...
kinyújtja – behúzza...

Felejthetetlen ritmus. Az ember fogja a vasdrótot vagy láncot, rácsimpaszkodik ujjaival, kicsit megmerevíti a felsőtestét, kidomborítja és megfeszíti mellét, s kellemes ringással simul bele az ismerős ritmusba. Még enyhe szellő is képződik és borzolja arcát. És amikor becsukja a szemét. Az az igazi. Nem is tudja, hol van.

föl – le...
föl – le...
föl – le...

A hinta ott állt az óvodaudvar sarkában, mindentől kissé távolabb, mégis azt gondoltuk, az udvar középpontja. Meg kell szerezni! Fel kell jutni rá! Mondhatni: a hintáért meg kell küzdeni! Mert az nem úgy van, hogy csak odamegyek és hintázok. Odasomfordálni, kicsit álldogálni, sóvárogva nézni a robogó rakétákat, a hátralibbenő hajfonatokat, majd ráutaló magatartással kivárni a sort. Persze van vadabb változat is: mikor az erősebb erőszakkal megállítja a hintát. Előbb csak szóval követel, majd fenyegetően közelebb lép, végül oldalról elfogja a láncot kapaszkodva a merevítő rúdba, a hinta közben táncot lejt a benne ülővel, jobbra-balra tér, majd lassulva megáll, s a hintázó kényszeredett csalódással veszi tudomásul, hogy érvényesült a történelemben lefektetett és újra megismételt valóság: az erősebb győz.

Hinta-palinta
Régi dunna
Kiskatona
Ugorj a Tiszába, zsupsz!

Hogy ez pontosan mit is jelent, ezt egy gyermekmondóka összefüggésében még senki nem tudta megfejteni, a ritmust, a ringatást kell éreznünk belőle. Az viszont már ebből is kiderül, mennyire pontos a hinta-kép mint metafora.

Hinta-palinta.
Hintaszék.
Hintaló.
Hintapolitika.

A hinta az elemelkedést jelenti a földről, az elszakadást a valóságtól, a gravitáció nyilvánvaló legyőzését, a sebességet, hogy igenis tudunk repülni, és közeledést az éghez. A gyorsaság, a gyorsulás, a sebesség vágya már itt benne van az emberben. Ritmikus váltásokkal, miközben lököd a hintát, mindig magasabbra, magasabbra és magasabbra törekszel. A sebesség és a veszély összefonódik. S mindig ott lapul a kérdés: vajon nem fordul-e át? Nem akad-e ki? Nem repülök-e ki? Közel menni az éghez. Égbe repülünk, mert oda vágyunk! A tiszta, kék égbe. Nem véletlenül született erről dal:

Hinta, hinta, közelebb hozza a kék eget
Hinta, hinta, felrepít téged, mint az álom.
Hinta, hinta, repül az égig a sok gyerek,
Hinta, hinta, repülök én is, messze szállok.
(Hinta – Kati és a Kerek Perec)

A népszerű játék vagánysága minden szülő rémálmát jelenti: amikor már jól begyorsul a hinta, ki tud minél messzebbre ugrani belőle. Ez különösen veszélyes ott, ahol vaskorláttal veszik körül a hintákat. De a veszély kipróbálása, a határaink feszegetése legyőzi a sérülésünk félelmének kockázatát. A vége pedig mindig a lassulás, a megállás: nem jár a lábam, magam alá húzom.

lassulok
lassulok
lass u lo k

Egyszer mindenképpen le kell tennem a lábam. A szabálytalan talajon apró kavicsok korcognak a talpam alatt, majd megáll a lábam, megáll a hinta, megállok én is, és csend. Vége a varázsnak. Tagjaimban még ott a mozgás, de már itt vagyok a valóságban. Néhány perc alatt átélek valamit az élet lényegéből. Mert nem ez a három fogalom jellemzi minden dolgunkat? Nem ez a három határozza meg a mindennapjainkat? A terveinket? Az álmainkat? A hitünket?

a lendülés
a szárnyalás
a megállás

A hinta visszahozta a gyermekkor érzését. Nemcsak azt melegítette fel, ami egyébként is bennem volt, hanem azt is, amit már elfelejtettem. Mert már kinőttem a hintát. Már nehéz vagyok. Már a földön járok. Felnőttem. És mégis beleültem. Gyerek lettem. És nem érdekelt, hogy néznek-e felnőttek, hogy mit szólnak, hogy nem illik, hogy kinőttem... Vissza a gyermekkorba!

Vissza a felnőttkorba...

Hinta

Kati és a Kerek Perec

1. Lenn a téren, lenn a téren a hinta meg nem áll,
Körötte sok gyerek, mindenkit ismerek
Kicsi és nagy a hintára vár.

2. Lenn a téren, lenn a téren a sorba hogyha beállsz,
Egyszer majd felkerülsz és akkor felrepülsz
Tudom, az égig meg sem állsz.

R: Hinta, hinta, közelebb hozza a kék eget
Hinta, hinta, felrepít téged, mint az álom.
Hinta, hinta, repül az égig a sok gyerek,
Hinta, hinta, repülök én is, messze szállok.

3. Lenn a téren, lenn a téren ma én is ott leszek
Köröttem sok, gyerek, akiket ismerek
És közben rágjuk a perecet.

R: Hinta, hinta, közelebb hozza a kék eget
Hinta, hinta, felrepít téged, mint az álom.
Hinta, hinta, repül az égig a sok gyerek,
Hinta, hinta, repülök én is, messze szállok.